2012. február 21., kedd

I've got a kind of love in music...

Celestino lassan, de sokat tanult az egykori hollónemes szolgálatában. Fokozatosan megtanult megnyílni, és mivel mégiscsak egy hölgynek dolgozott, így egyfajta szépérzékre is szert tett. Ezután már a saját kardját, és a kardforgatással járó mozdulatsort is más szemmel látta: nemcsak hatékonynak, hanem kifejezetten szépnek. Néhány napig ebben a szellemben edzett... aztán visszatért arra, hogy gyorsaságát, pontosságát javítsa.

Ennek az új képességnek köszönhetően nem tudott csak úgy elmenni a tárgyak mellett, mint ahogy addig tette. Kicsit jobban megszemlélt... olykor meg is vizsgált mindent. Egyik nap az egyik nagyobb szobájában lévő zongorát is. A fehér falak közt a maga fekete színével és tiszta vonalaival kifejezetten méltóságteljesnek hatott. A sötét angyal odasétált a hangszerhez, és végighúzta rajta tenyerét. Megállapította, hogy fa... de illatában a lakk is érezhető volt. Nem tűnt egy agyonhasznált darabnak, mivel nem látott rajta egyetlen karcolást sem. Viszont teljesen újnak sem, mivel a tetején mégiscsak állt egy leheletnyi porréteg. Leült, és szép lassan felnyitotta. A fehér billentyűk épp csak egy kicsit fakultak meg...

... és ekkor körvonalazódni látszott valami. Lassan, kissé bizonytalanul elkezdett játszani, először csak jobb kézzel. Az első akkordot még két-háromszor megismételte, mire biztosnak érezte. Aztán ahogy folytatta, egy újabb akkordba ütközött, aminek ismét nekifutott. Igen... a harmadik után ismét biztos. Valami beugrott. Csatlakozott a bal kéz. Lassan, figyelemmel, és az újonnan felszínre tört ösztönnel játszott. Egy kedves, lassú darabot sikerült előcsalogatnia a billentyűk közül.

.... és Kicsit is a villa túlvégéből. Ugyanis egy idő után meghallotta a kellemes dallamot, és halkan belibbent a szobába. A sötét angyal a szeme sarkából látta, hogy a nemes megérkezett, de nem hagyta félbe a játékot. Valahol erősebb volt benne a vágy, hogy ezt a rendje és módja szerint befejezze. Végig is játszotta, és egyáltalán nem érezte részéről illetlenségnek, hogy a dallamot választotta úrnője helyett. Sőt... inkább Kicsi figyelme tisztelte meg, amiért bejött, hogy láthassa, és halhassa, amit előad.

A dallam végén, ahogy elengedte a billentyűket, és felnézett, akkor látta igazán a hölgyet. Tudta, hogy ott van... de valahogy úgy érezte, hogy előtte csak a zenét látta igazán. A dalnak, az egymást követő hangoknak volt egyfajta színe...

Kicsi elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá:
-Nem tudtam, hogy ilyen szépen tudsz játszani... A testőr feláll, fejet hajtott, és zavartan válaszolt:
-Bevallom, úrnőm, magam sem tudtam. Az egykori hollónemes halkan nevetett:
-Akkor ez bizonyára azoknak az emlékeknek az egyike, amelyeket Sötétség törölt. Úgy látszik, ezt mégis visszaadta. Celestino elmerengve nézte a zongorát:
-Meglehet...

Némán végighúzta rajta ismét a kezét, majd visszanézett a hölgyre:
-Mióta van itt? Kicsi legyintett:
-Régóta. Idejét sem tudom már. Annak idején kényszerítettek a klasszikus zene tanulására, és nem szerettem.  Azokat a dolgokat sokkal inkább, amikre előtte is kíváncsi voltam, és érdekelt. A sötét angyal viszonozta végül a mosolyt:
-Akkor ugye nem bánod, ha használatba veszem?
-Egyáltalán nem- válaszolta a hölgy- olyan szépen játszol, kár lenne veszni hagyni.

Celestino hálásan meghajolt:
-Köszönöm, úrnőm- majd visszaült- ennek örömére folytatnám... Ismét elkezdett játszani, Kicsi pedig leült az ablakhoz, és tovább élvezte a zenét...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése