Celestino lassan, de sokat tanult az egykori hollónemes szolgálatában. Fokozatosan megtanult megnyílni, és mivel mégiscsak egy hölgynek dolgozott, így egyfajta szépérzékre is szert tett. Ezután már a saját kardját, és a kardforgatással járó mozdulatsort is más szemmel látta: nemcsak hatékonynak, hanem kifejezetten szépnek. Néhány napig ebben a szellemben edzett... aztán visszatért arra, hogy gyorsaságát, pontosságát javítsa.
Ennek az új képességnek köszönhetően nem tudott csak úgy elmenni a tárgyak mellett, mint ahogy addig tette. Kicsit jobban megszemlélt... olykor meg is vizsgált mindent. Egyik nap az egyik nagyobb szobájában lévő zongorát is. A fehér falak közt a maga fekete színével és tiszta vonalaival kifejezetten méltóságteljesnek hatott. A sötét angyal odasétált a hangszerhez, és végighúzta rajta tenyerét. Megállapította, hogy fa... de illatában a lakk is érezhető volt. Nem tűnt egy agyonhasznált darabnak, mivel nem látott rajta egyetlen karcolást sem. Viszont teljesen újnak sem, mivel a tetején mégiscsak állt egy leheletnyi porréteg. Leült, és szép lassan felnyitotta. A fehér billentyűk épp csak egy kicsit fakultak meg...
... és ekkor körvonalazódni látszott valami. Lassan, kissé bizonytalanul elkezdett játszani, először csak jobb kézzel. Az első akkordot még két-háromszor megismételte, mire biztosnak érezte. Aztán ahogy folytatta, egy újabb akkordba ütközött, aminek ismét nekifutott. Igen... a harmadik után ismét biztos. Valami beugrott. Csatlakozott a bal kéz. Lassan, figyelemmel, és az újonnan felszínre tört ösztönnel játszott. Egy kedves, lassú darabot sikerült előcsalogatnia a billentyűk közül.
.... és Kicsit is a villa túlvégéből. Ugyanis egy idő után meghallotta a kellemes dallamot, és halkan belibbent a szobába. A sötét angyal a szeme sarkából látta, hogy a nemes megérkezett, de nem hagyta félbe a játékot. Valahol erősebb volt benne a vágy, hogy ezt a rendje és módja szerint befejezze. Végig is játszotta, és egyáltalán nem érezte részéről illetlenségnek, hogy a dallamot választotta úrnője helyett. Sőt... inkább Kicsi figyelme tisztelte meg, amiért bejött, hogy láthassa, és halhassa, amit előad.
A dallam végén, ahogy elengedte a billentyűket, és felnézett, akkor látta igazán a hölgyet. Tudta, hogy ott van... de valahogy úgy érezte, hogy előtte csak a zenét látta igazán. A dalnak, az egymást követő hangoknak volt egyfajta színe...
Kicsi elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá:
-Nem tudtam, hogy ilyen szépen tudsz játszani... A testőr feláll, fejet hajtott, és zavartan válaszolt:
-Bevallom, úrnőm, magam sem tudtam. Az egykori hollónemes halkan nevetett:
-Akkor ez bizonyára azoknak az emlékeknek az egyike, amelyeket Sötétség törölt. Úgy látszik, ezt mégis visszaadta. Celestino elmerengve nézte a zongorát:
-Meglehet...
Némán végighúzta rajta ismét a kezét, majd visszanézett a hölgyre:
-Mióta van itt? Kicsi legyintett:
-Régóta. Idejét sem tudom már. Annak idején kényszerítettek a klasszikus zene tanulására, és nem szerettem. Azokat a dolgokat sokkal inkább, amikre előtte is kíváncsi voltam, és érdekelt. A sötét angyal viszonozta végül a mosolyt:
-Akkor ugye nem bánod, ha használatba veszem?
-Egyáltalán nem- válaszolta a hölgy- olyan szépen játszol, kár lenne veszni hagyni.
Celestino hálásan meghajolt:
-Köszönöm, úrnőm- majd visszaült- ennek örömére folytatnám... Ismét elkezdett játszani, Kicsi pedig leült az ablakhoz, és tovább élvezte a zenét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése