A szélisten a mennyei Holdudvarban járt... újabb áldozatát keresve, hogy lecsaphasson rá. Behatolt a palotába, végigsurrant a folyosón... viszont a trónterembe érve nem egészen az a látvány fogadta, amire számított.
-Echo hol van?- torpant meg, mikor meglátta Alba alakján felállni a trónszélből. A holdherceg éjkék palástjában úgy festett, mint egy méltóságteljes szobor, és egy sötét ómen keveréke.
-Hiába keresed az úrnőmet- válaszolt- mind az istenek, mint a halandók tudnak a szökésedről és a szörnyű tetteidről, így még időben elmenekült.
-Hazudsz!- süvöltötte az istenség- Echo sohasem menekül el. Kapokodta a fejét jobbra-balra:
-Hol van?
Válaszként Alba előrántotta fegyverét, a jogart, amely arany holdsarlóban végződött, és az istenségnek esett:
-Istennőm rám ruházott hatalmánál fogva, végzek veled, te nyomorult! A fegyver éle felizzott, és valóban meg is tudta vele sebesíteni az istenséget. A szélisten meghátrált, és elhűlve nézett a holdhercegre:
-Echo megáldotta fegyvered... másképp nem tudna egy ilyen egyszerű halandó, mint te, megsebezni. Az éjkék sárkányember továbbra is baljósan nézett rá:
-Az úrnőm igen okos. Hiba volt alábecsülnöd őt. Azzal ismét nekirontott.
A szélisten ezúttal nem hagyta magát: cselezett, és visszavágott többször is. És bár Alba nem egyszer faralt végig a földön vagy a falon a széllökések miatt, újra és újra talpra állt, és támadt. Az istenség szinte megrémült a holdherceg kitartásától. Érezte rajta, hogy az isteni áldással fegyverén nincs kétség a szívében, és nem tudja őt megfélemlíteni. Támadásai vele szemben egyre inkább pánikszerűvé kezdenek válni.
Végül egy csellel egy széldárdást idézett meg, melyet átcsapott ellenfele kezein. Az erős csapás nemcsak átütötte Alba mancsait, de fegyverét is leejtette. Meg is remegett kissé, ahogy a kezekből ömlött a vér. A pillanatnyi hezitálást a szélisten ki is használta: újabb csapást mért a holdhercegre, felszakítva a vállát, derekát... az éjkék sárkány elterült a földön a sújtás következtében. A szélisten felkacagott:
-Ostoba halandó!- önbizalma ismét visszatért, látva, hogy ellenfele földre került- hiba volt azt hinned, hogy győzhetsz ellenem!
Ekkor egy másik hang megszólalt a szélisten háta mögül:
-Viszont te ismételten alábecsülsz másokat... Az istenség felismerte a hangot... És épp fordult volna meg, már érezte is, hogy hátrafogják a kezét, és mennyei láncokkal megbilincselik. Echo volt az, némi diadallal és szigorra a mosolyában. A szélisten teljesen ledöbbent:
-Tehát mégis végig itt voltál! Tudtam én, hogy nem vagy az a megfutamodós fajta! De mégis hogyan? Echo válaszolt:
-Elbújtam az oszlopok között. És míg hű alattvalóm, Alba lefoglalt, addig összefontam a láncot, melyhez minden istenség hozzáadta a saját elemét. Megszorította a szélisten karját, és hozzátette:
-Ugyanis mind látni akarják, ahogy megbűnhődsz a tetteidért.
-Te kurvuid nőszemély!- kiáltott a szélisten- ezt még alaposan megbánod! Ha valaha kiszabadulok, a fejedet veszem!
Azonban Echo a fogoly lábait is megláncolta és leültette. Így várta a többi istenséget. Ezután odament Albához, felsegítette, és elkezdte gyógyítani érintésével a sebeit:
-Köszönöm, hű hercegem. Sajnálom, hogy ilyen veszélynek tettelek ki. Alba halványan visszamosolygott, ahogy visszanézett rá:
-Ugyan, drága hold istennőm... Egy ilyen nemes cél minden áldozatot megér...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése