-Nem álmodsz- szólalt meg egy ismerő hang. A legidősebb Agosto a hang irányába fordult:
-Gita? Valóban, a fehér hajú lány állt vele szemben, egy nagyobb jégtömbön állva. Tartása, arca komoly volt, és tiszteletet parancsoló. Tovább magyarázott:
-Ez itt az asztrál sík. Sámánok és különböző révülők járnak ide, és vannak olyanok akik bizonyos helyzetekben olyanra formálják amilyenre akarják - egyfajta élő szimulációként. Amit most látsz, az T'het jégszilánkjainak tökéletes mása.
Emanuel ismét körbenézett, majd vissza a tudósra:
-És... mit keresünk mi itt? Gita lehunyta a szemeit és szenvtelen hangján folytatta tovább:
-Tudod... a T'het származékoknak van egy igen alattomos cselük: az ellenfelüket képesek átrántani az asztrál síkra, elvágva minden anyagi segítségtől, és ott végezni vele... Amint ez végigmondta, felnyitotta szemeit, teste szellemszerű jégkékké vált, karmai és fogai pedig hosszabbakká, hegyesebbekké. Így esett neki a srácnak.
Manunak feleszmélni sem volt ideje, a jéglidérc végig is karmolta a mellkasát, majd visszatámadt, és mélyen végigszántotta a bal karjától a hátáig. Ijedtében ugyan felkiáltott, és a második csapás után meg is ugrott, riadtan és értetlenül nézve a lányra:
-Gita, mégis mi a fenét művelsz?- fakadt ki. A jéglidérc visszhangzóan fagyos hangon szólt vissza:
-Rendezem veled az ügyem egyszer és mindenkorra! Ismét nekiesett, bár Emanuel az utolsó pillanatban blokkolta a karjával. Ezután kissé meghátrált:
-Mégis miről beszélsz? Éreztem, hogy olykor kimért voltál velem szemben, de mindig együtt tudtunk működni... Gita ráfújt:
-Miattad vesztettem el a húgom, te szörnyeteg! Nem is szabadna létezned!
Ismét ugrott volna, azonban a legidősebb Agostót megrázták a szavai. Egy elektromos támadással előzte meg, nekicsapva őt egy másik jégtömbnek. A jéglidérc hatalmasat nyekkent, majd ahogy lassan tápászkodott felfelé, Manu dühödten válaszolt:
-Tehát olyan vagy, mint a társaid? Ők Cala fenyegetésével akartak annak idején előcsalni, hogy megsemmisítsenek, mert úgy vélték, hogy fenyegető vagyok rájuk nézve, és az életem természetellenes! Egy újabb villámmal csapott le, azonban Gita félreugrott, és egy kisebb szilánkról tovább szökkent, egyenesen a srác felé, végigkarmolva a vállát. Emanuel egy pillanatra megremegett, majd megfordult. A T'het származék ismét szembenézett vele:
-Ez az egyik ok... Ismét támadásba lendült, de Manu megelégelte. Ledobta magáról a leplet, és felvette a fekete párduc alakot. Belekarmolt a tudós oldalába, majd távolra lökte magától. Fenyegetően rámorrant:
-És mi a másik ok?
Gita alaposan végigmérte ellenfelét. Ilyen bestiával már nehezebb a dolga puszta jéglidércként. Keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. Visszavette emberszerű alakját, majd bal öklét a jobb vállára csapta:
-Az....- majd jobb öklét a bal vállára- hogy elvetted tőlem.... Ezután hatalmas mennyiségű energiát koncentrált a testébe, melynek következtében métereket nőtt. Emanuel elképedve nézte maga előtt az óriást, aki haragos üvöltéssel fejezte be a mondatot:
.... a húgomat!
És már csapott is az öklével. A fekete párduc félre se tudott ugrani, az előbbi döbbenet olyan szinten lebénította. Gita pedig minden egyes csapással elkeseredetten ordított:
-Nem volt túl jó a kapcsolatunk! - PAFF - De próbáltam vele helyrehozni! - DURR - Azonban megépített téged! - CSATT - És onnantól kezdve csak veled foglalkozott! - BAMM - Nem tudtam vele semmi megbeszélni! - DANG - Mert téged jobban szeretett, mint engem! - KRAKK - Olyannyira, hogy még lelket is adott neked, ezzel áthágva minden szabályt! Teljesen elfordult tőlem miattad!
Ez utolsó szavaknál úgy taposta a földbe ellenfelét. Ahogy elfogyott a lendülete, megállt.... és zihált.
Furcsa, nyomasztó csend lett hirtelen... valami elszállt... Talán a harag? És ebben a némaságban valami más, kellemetlen érzés kezdett lassan végigfolyni rajta... Valami nagy, nagy hibát követett el...
Leszállt a srácról, majd a kezébe vette. Még mindig fekete párducként volt ott, erősen remegett... egy pillanatra erőteljesen felköhögött egy adag vért. Gita leguggolt, ahogy jobban szemügyre vette a kezében lévő megtört ellenfelet. Most látta csak igazán a hátán lévő vágást is, amit okozott: az izmok közt, a csont mellett vérben ázva, de ott a fémkábel - az utolsó, ami Manu mecha létéből megmaradt. Rosszul lát talán? Óvatosan odanyúlt, hogy kitapogassa...
Emanuel elrántotta a karját. Mélyen végigjárta a fájdalom. Az óriás is kissé megrezzent a reakció láttán. Ismét végignézett a fekete párducon. A kép, hogy ez a lény valaha gép volt, teljesen szertefoszlott... most már csak valami távoli álomnak tűnik. Akivel itt és most dolga van, az valóban egy hús-vér lény... és most zúzta őt össze... és ő benne erős az életösztön, mert igyekszik kitartani...
Ismét finoman megérintette, most a haját tűrte el a véres arcából. Manu érzékelte, és pislákolva felnyitotta szemét. Látása igencsak homályos volt, de tudta a szemkontaktust. Gita sóhajtott, majd vontatottan belekezdett:
-Sajnálom.... Néhány perc kínos csend után folytatta:
-Levezettem rajtad minden dühömet, de ez soha nem hozzá vissza Calát- szemei égtek, hangja kissé elcsuklott- sem a vele való kapcsolatot. Végigfolyt a könny az arcán:
-Én mindent megtettem, hogy visszaállítsam a kapcsolatunkat.... de... ő folyton elzárkózott... folyton veled törődött... nem tudtam visszaállítani a viszonyunkat...
Emanuelnek a sírást hallva mélyebben meghasadt a szíve, mint a jéglidérc karmaitól. Sajnálta őt... és némileg össze is állt neki a kép pár múltbéli folttal. Próbálta összeszedni magát, hogy szóljon... Igyekezett, hogy ne veszítse el eszméletét, hisz többször közel volt hozzá. Csak az óriás hangjára való összpontosítás tartotta észnél. Ezt követően újabb adag vért köhögött vele, majd rekedten, gyengén válaszolt:
-Így... már értem... A T'het származék megtörölte szabad kezével az arcát, majd rá emelte tekintetét. Manu folytatta:
-Voltak képek... még a mecha memóriából... ahogy Cala hozzám beszélt. Sokszor... magányosnak tűnt. Ismét vért köhögött fel, majd folytatta:
-És néha... félt.... tőled.... Erőteljesebben reszketett egy hosszabb pillanatra. Küzdött, hogy visszavegye teste felett az uralmat, közben pedig befejezte, amit elkezdett:
-Kölcsönösen... félreértettétek... egymást. Ha ezt előbb.... észrevettem.... volna.... akkor tisztázom veletek...
Alig, hogy végigmondta, rémisztő köhögőroham jött rá. Eddig a fájdalom járta át az egész testét, most már a félelem is. Talán a zoolook-ok erdejében érzett utoljára ilyen páni félelmet... viszont most nem tud menekülni semerre... most nincs hová futni...
Gita szánakozva nézve, ahogy szenved. Finoman ráhelyezte a másik tenyerét, majd megkérdezte:
-Meg tudod mondani, hogy mit érzel most? A fekete párduc ismét próbált erőt venni magán. A reszketés ugyan nem állt el, de a köhögés nagyjából igen - és ez épp elég volt arra, hogy tudjon beszélni:
-Soha nem éreztem ilyet- hangja elcsuklott- mintha... minden oldalról marna a fájdalom... És félek... Hangja egészen suttogásba ment át:
-Nagyon... félek...
A tudós óvatosan eltűrte ismét Emanuel haját:
-Többé nem kell félned... mindent jóvá fogok tenni. Manu még egy pillanatra közbeszólt:
-Calával is rendbe teheted.... Tudod, hol keresd, ugye? Gita megejtett egy enyhe mosolyt, majd bólintott:
-Már találkoztam vele. És helyre is hozom... . kissé közelebb hajolt hozzá- de előbb téged. Megpuszilta a fejét, majd rácsúsztatta a másik kezét...
Ekkor Manu a saját ágyában riadt fel. Végignézett magán: sehol egy karcolás, és emberi alakban is van... tényleg az asztrál síkon lett volna? Aztán a fejéről lehúzott egy átlagosnál vastagabb és hosszabb fehér hajszálat - mintha csak egy óriástól származott volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése