2011. augusztus 3., szerda

luz de la suevidad

Kicsi valóban komolyan vette Jena tanítását. Nemcsak azért, mert Sötétség ezt különösen meghagyta ezt neki, hanem mert szerette volna, hogy lánya a lehető legtöbb tudást elsajátítsa. Jena az apjától öröklött erő és áldások mellett anyja a démon mágiát tudta vele megosztani. Kicsi ennek ugyan nem volt mestere, de remekül bánt vele, és úgy vélte, hogy ez elég, hogy gyermeke is megtanulja. Az igazán meglepő lépés mégiscsak az volt, amikor felvitte őt Északra, Semifar udvarába.

Jena ragaszkodott hozzá, hogy a kristálypalotába egyedül menjen be. Az elmúlt napok intenzív tanulásától úgy belendült, hogy nem érzett lehetetlent: mindent vállalt, mindennel szembenézett. Most is, ahogy egyedül sétált a trónterem felé a hűvös oszlopok közt. Az istennő valóban ott volt... sárkány alakban. Úgy tűnt, már várt rá, ahogy olyan figyelemmel, tiszteletteljesen ült. Jena Sera letérdelt vele szembe, és meghajolt. A bestia ekkor megindult felé, és odahajolt hozzá. A lány egy cseppet sem félt. Sőt, merészelte a bátorságot, hogy megsimogassa az istenség fejét.

Ekkor Semifar emberi alakot öltött. Vendégével szemben ült, szelíden mosolyogva:
-Üdvözöllek, Jena Sera. Rengeteget hallottam már rólad. A lány először nem tudott mit szólni. Csak gyönyörködött az istennőben. A fény ura elmosolyodott ismét:
-Elvitte a cica a nyelved? Pedig mikor eredeti alakomban voltam, nem féltél tőlem. Jena észbe kapott, és állta Semifar tekintetét:
-Nem értek valamit, úrnőm. Hirtelen ebbe a masszív tanulásfolyamatba találtam magam. Nem mintha nem élvezném, sőt... örülök, hogy ennyi mágiát képes vagyok használni. De hogyhogy tőled is kell tanulnom? Sötétség miatt?

A fehér istennő pedig türelmesen mesélt:
-Sötétség és én valóban összetartozunk. Ahogy folytatta, a terem elsötétült, és csak körülöttük világított sejtelmesen a fény- leszámítva azt a pár pontot, ami a felettük fénylett:
-Te, mint a távoli leszármazottja tudod, hogy a sötétség uralja a világot... az mindennek a kezdete és véget. De teret enged a tisztító fénynek.
-Ha teret enged neked- kérdezte Jena- akkor miért tartják gonosznak? Semifar sejtelmesen rápillantott:
-Mert minden másnak is teret enged. Mint az első teremtő erő, ugyanúgy származik tőle a rossz, mint a jó. Így helyet talál nála a gyűlölet, a rettegés, a kegyetlenség, és ő így marad pártatlan. Én viszont csak a türelemnek, a gyengédségnek, a szeretetnek adok teret... mindannak, ami épít, ami jobbá tesz. Ezért vagyok a Sötétséggel, hogy újra és újra megtisztítsam, ahogy ő újra és újra feltámaszt valahányszor kialszom.

Jena meglepettnek tűnt. Végigmérte az istennőt:
-Nem gondolnám rólad, hogy annyi kegyetlenséggel meg tudsz küzdeni. Annál sokkal gyengédebb vagy... Semifar elmosolyodott:
-Jól látod... és tévedsz is. A szeretetnek és a szelídségnek sokkal nagyobb ereje van, mint gondolnád. A lány fejére helyezte tenyerét, és közelebb hajolt:
-Ha megtalálod magadban ezt a fajta fényt, akkor a legfélelmetesebb akadály is eltörpül. Ha pedig egyensúlyban helyezed a vérvonaladdal, akkor könnyebben mérlegelsz. Meglátod minden helyzetben a helyes utat.

Végigsimította a lány fejét, aki lehunyta a szemeit. Ahogy elmélyedt, átadva magát a hely varázsának, és az istennő jelenlétének, egyre tisztábban látta a célt. Az apró fények kialudtak feledtük, és a körülöttük lévő fény is lassan gyengült. Semifar egy percig sem aggódott. Soha nem félte a sötétet. A fény már épphogy csak derengett körülöttük, sejtelmes félhomályba burkolva őket... mikor Jena elmosolyodott, és erősen könnyezni kezdett. A könnyek erősek fénylettek. Az istennő nyugtatóan simogatta a lány fejét, aki végül csak ennyi mondott:
-Megtaláltam...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése