2011. augusztus 25., csütörtök

requiem for a loved one


Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka. 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy. 

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse. 

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. 

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)



Nadine és Manu nem ültek sokat a témán... a következő napra elkészültek, és már mentek is az emberek világába. Emanuel még soha nem járt az emberek világában. De az észak-német külvárost meglehetősen kellemesnek találta: minden szellősen elhelyezve, nincs tömeg, minden precíz, nett... mint valami kis tündérmese... olyasmik, mint amiket Sanbosco apró lakóinak lakásairól mesélnek. Az emberek ismerték egymást, minden ablakban muskátli virágzott. A lány felé fordult:
-Szép helyről származol. Barátságos itt a légkör. Nadine sötéten elmosolyodott:
-És véres a múlt- visszanézett a srácra- ez a nép precíz, határozott... de olykor kissé nagyképű és sznob. Emanuel kissé elkenődött:
-Nem kéne ilyeneket mondanod a népedről. Próbáld csak a jó oldaluk látni. Nadine sóhajtott, és végighúzta arcán a kezét:
-Sajnálom, Manu... nem vagyok jól. A srác biztatóan átkarolta a hátát:
-Ne aggódj... nincs semmi baj.

A következő utcában volt a ház. Nadine félénken bekopogott. Látszott rajta, hogy baromira izgul. Végül anyja nyitott ajtót... majdnem olyan, mint Nadine, csak idősebb, rövid hajú kiadásban. Azonnal megismerték egymást, egymás nyakába ugrottak, a lány sírt.
-Annyira sajnálom, anya... annyira sajnálom... De a nő homlokon csókolta, és nyugtatgatta:
-Semmi baj, kicsim. Jó látni, hogy itt vagy. Minden rendben?
-Igen, igen- a szerelő az arcát törölgette- minden oké. Jó helyem van. Ekkor a nő megpillantotta lánya válla felett a Manut. El is csodálkozott:
-Hát ez az úriember? Nadine nagy nehezen összeszedte magát, és válaszolt:
-Ő Emanuel- majd elmosolyodott, és lelkesen hozzátette- képzeld, eljegyzett. A nő ennek úgy megörült, hogy azonnal megragadta a srácot- aki ijedtében lemerevedett- berántotta a lakásba, és örömében agyon-vissza csókolta:
-Micsoda úriember! Ugye jól bánsz a kicsimmel? Manu pedig megilletődve bólogatott:
-Igen, hölgyem... a lehető legjobban... nincs rám panasz... Az anya elmosolyodott, és elengedte őt:
-Megnyugtat a gondolat, hogy a kislányomra egy ilyen lovag vigyáz. Nadine belekarolt a srácba, és rámosolygott:
-Azt hiszem, megkedvelt téged. Ez kissé oldotta a hangulatot, Emanuel visszamosolygott rá.

A szülői házban meg lettek vendégelve. Nadine és az anya rengeteg dolgot beszéltek meg. Ebben a néhány évben rengeteg dolog történt. Míg a szerelő Nixában csinálta a kis vállalkozását a garázsban, addig rokonai szétszóródtak... sokan lesüllyedtek a legaljára. Anyja is eléggé le volt törve emiatt, de miután a nagyszülők beköltöztek hozzá, nem érzi magát egyedül, a munka és a tartalékok pedig biztonságos anyagi hátteret nyújtanak.
-És mikor temettétek?- kérdezett végük rá a lány. A nő sóhajtott:
-Tegnap délután- mondta komoran- még kint vannak a virágok is. Lányára pillantott:
-Kimész hozzá? Nadine csak némán bólogatott. Emanuel megfogta a kezét:
-Elkísérlek... A lány hálásan rápillantott. A szomorúságtól nem tudott megszólalni, de a mellett a tekintet mellett, amelyből sugárzott, hogy mennyire köszöni ezt Manunak, nem volt szükség szavakra...

Késő délutánra értek ki. A sírt valóban elborították a virágok... alig látszott tőlük a felirat. A srác most úgy érezte, hogy jobb, ha távolabb marad. Hagyta, hogy Nadine a saját csokrával odalépjen a sírhoz, és ráhelyezze. Ezután letérdelt, és simogatta a sírt. Milyen fájdalmas, ha úgy veszti el valaki egy szerettét, hogy nincs mellette... És habár Emanuel tisztában volt vele, hogy át tudja segíteni a lányt ezen az időszakon, úgy azzal is, hogy ennek ellenére nincs semmi, ami ezt a szerettet pótolhatná, vagy visszahozhatná...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése