"Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe...."
/Dante: Isteni színjáték, Első ének, A sötét erdőben/
Az usagiaiak jáde bányájából a legrövidebb út a zoolook-ok eredején keresztül át vezetett Nandunig. Yorrick is ezen az úton haladt. Nem érdekelte az éjszaka sötétje vagy, hogy az úton tönkremehet a ruhája, már régesrég nem volt az finnyás úri kisasszony. Nem is vonzotta soha az a világ. Ahogy a fák és bokrok közt téblábolt, dühösen morgolódott magában Tzeg büszkesége miatt, és hogy mennyire nem érti, hogy lehet valaki ennyire öntelt. És különben is, a két nyúlnak miért kellett így összebalhéznia... a pasik összebalhézásából soha semmi jó nem sülhet ki.
Ahogy haladt, érzékelte, hogy valami a sötétben valami megmoccan... majd miután a borostyánsárga szempár mereven fixálta őt egy ideig, meg is indult felé. Yorrick felsikított, és minden útjába eső követ vagy ágat igyekezett a sötétbe burkolózó bestia felé dobálni. Azonban a jövevény utolérte őt... és megragadta a vállait, szorosan fogva:
-Ne félj tőlem, nem foglak bántani- mondta Manu. Mert hogy ő volt az, a fekete párduc alakban.
A kék sárkány próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét, hisz komolyan azt hitte, hogy támadója martalékává lesz:
-Ki... ki... ki vagy te? A jövevény elmosolyodott:
-Manu vagyok, az egyik zoolook- megfogta a hölgy kezét- mit csinálsz az erdőnkben ilyenkor? Nehéz tájékozódni ilyen sötétben.
Yorrick sóhajtott, majd ahogy Emanuel vezette őt az erdőn keresztül, kissé dühösen elpanaszolta a történeteket:
-A barátom hülye. Sőt, a nyúl herceg, akivel rivalizál, az is hülye. A pasik mind hülyék! És most a barátom csuklója egy életre eltört, őméltósága pedig nem hajlandó segíteni, miután gyógyszert kértem neki- ránézett a vezetőjére- most mondd meg, normálisak ezek?
Azonban azon kapta magát, hogy Manu méricskéli őt, és olybá tűnik, hogy próbálja őt valahová kategorizálni. Vissza is kérdezett:
-Mi az, nem láttál még sárkányt? A párduc elmosolyodott:
-Dehogy nem. Az öcsém is tud sárkány alakot ölteni. De te konkrétan a holdfénytolvajokra emlékeztetsz. A hölgy legyintett:
-Elvétve mondták már. Valamikor azután, mikor a holdfénytolvajok jöttek kisegíteni Nixát. Én egyikőjükkel sem találkoztam, nem tudom, milyenek- ismét vezetője felé fordult, nyújtva szabad kezét- amúgy én meg Yorrick vagyok... Yorrick Kaeldesh. Egy pillanatra Manu felkapta a fejét:
-Kaaelidasch? Mire a sárkány visszaszólt:
-Nem. Kaeldesh....
Emanuel megállt, szembefordulva a jövevénnyel, és alaposan végigmérte:
-Lehetséges volna? Azt mondják, hogy Kaaelidasch egykori lakói a holdfénytolvajok testvérei voltak. Valószínűleg hasonlítottak is rájuk. Yorrick felemelte mancsát:
-Ácsi- vágta félbe a fekete párducot- miféle istenverte hely az a Kaaelidasch? Manu ránézett, és nyugodtan elmagyarázta:
-Az egy bolygó... egykor olyan lakói voltak, mint a holdfénytolvajok. Azonban az ottaniak legalább 300 éve kihaltak.
Yorrick elképedt... és olyannyira ledöbbent, hogy egészen a legközelebbi fáig hátrált, majd háttal nekidőlt.
-Kaaelidasch...- suttogta- ... a legenda a klánomról, hogy a mennyekből jöttek... Visszanézett Manura:
-A többi sárkány folyton azt hebegte, hogy az őseim istenek voltak, akik leszálltak a földre. A fényből pedig teremteni tudtak. A saját kezére nézett:
-Nekem nincsenek ilyen képességeim...
Emanuel bólintott, majd odament hozzá, és megfogta a vállát:
-Valószínűleg az őseid Kaaelidaschról származtak. Az ottani őslakosok valóban képesek voltak a fényből teremteni. Ami pedig téged illet, valószínűleg a felmenőid egy idő után nem használták a képességeiket, így egy idő után kiveszett az utódokból. A sárkány kissé elhúzta a száját:
-Szóval nemcsak szóbeszéd.... Merengve nézett maga elé, majd vissza a párducra:
-És mondd csak... hol is van egész pontosan ez a Kaaelidasch?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése