phoenix bush

Celestino az idejét se tudja már, mikor repült ilyen sokat utoljára. De a helyzetre emlékszik: akkor történt, amikor Mauek útjára bocsátotta őt, és másik szigetet vagy a szárazföldet kellett keresnie. Sanbosco szigete nem volt teljesen idegen tőle, egyszer már elhaladt mellette. Viszont nem tudta, hogy a szigeten mire számítson. Leszállt, a szélétől burjánzó erdőbe. A levegőt kenetek illata töltötte meg. Körbenézett. Shakara csak annyit mondott, hogy a jós álom szerint ide kell jönnie. Talán felismeri azt, amit keres. Megindult a sűrűbe.

Az erdő szűk csapásoktól hemzsegett. Igen lassan tudott haladni, alig volt hely. Az úttól fáradt volt, de a kíváncsiság ugyanakkor hajtotta. Valóban itt találja Kicsit? Ez számára nemhogy hihetetlen, hanem minden eddigi ismeretével összeegyeztethetetlen volt. Látta őt meghalni... ahogy a lándzsa átfúrja a testét, ahogy remeg... ahogy a vérét issza a föld... és ahogy a karjaiban teste lassan kihűl a karjaiban. Ő és Jena el is temették őt. Bár lánya megjegyezte, hogy maszk kellett volna rá. Megvakarta a fejét. Nem mert visszakérdezni, hogy ez pontosan mit is jelent. Nem volt alkalma még senkit sem eltemetni, mióta sötét angyalként éli az életét...

Ahogy engedte magát gondolatai hálójába szőni, hamarosan észrevette, hogy olyan mélyre ért az erdőbe, hogy a fák, már csak alig pár sugarat engedtek át a napfényből. Teljesen elsötétül az a rész... egyetlen távoli pontot leszámítva, ami melegen, barátságosan izzott. A jelenségre felfigyelt, és megindult a fényforrás irányába. A látásviszonyok miatt erősen botladozott, hisz a gyökereket és köveket már egyáltalán nem észlelte.

Viszont mikor megérkezett, láthatta, hogy egy egész bokor áll tűzben. De a lángok nem erőszakosan emésztik, hanem barátságosan pislákolnak rajta, mintha ők és a bokor egyfajta szimbiózisban élnének. Körbenézett:
-Rendben, itt vagyok- mondta félhangosan, mintha csak a jelenséghez szólt volna- Mi a következő dolog? Ekkor a láng felfutott az egyik fára, ami vadul elkezdett égni. Celestino megriadt, és azonnal odarohant, lekapva dzsekijét, hogy azzal oltsa a tüzet.

Alig látott neki, valaki olyan lendülettel telibe kapta, hogy pár métert bukdácsolt a földön. Miután sikerült épp ésszel betudni, hogy bizony valaki megtámadta, felpillantott. Egy fiatal angyal állt ott, lovagi páncélban, kivont karddal, támadóállásban:
-Láttalak a sziget felett, bestia!- fegyverével felé mutatott- pusztulj a szigetünkről! A sötét angyal felállt, és előrántotta a kardját:
-Miféle alak vagy te, hogy csak így rám támadsz?- ordított- én küldetésben vagyok itt! A váratlan alak arrogánsan folytatta:
-Ó hogyne, hogy a vesztünket okozd, igaz? Ismét nekirontott:
-Pusztulj innen, sötét lélek!

Celestino félreugrott, majd az égő fa felé vette az irányt. Elkezdte vadult letépdelni a kérgét, remélve, hogy azzal megállítja a tüzet. Azonban hátulról mély találat érte: először ellenfele végigvágta a hátát, majd beleállította a kardot:
-Ne merészelj a főnix bokor lángjaihoz nyúlni, te alávaló! A sötét angyal térdre rogyott a fájdalomtól. Rámarkolt a kardjára. Hallotta, hogy a támadója ismét lesújtani készül. Összeszedte magát, és védett. Az acél élek csak úgy csattantak. Ezt követően elkapta ellenfele bokáját, és megrántotta. Az angyal hanyatt vágódott a földön.

Ez épp elégnek tűnt, hogy időt nyerjen. Visszafordult a fa felé, és továbbtépte le róla a parázsló kérgeket. Aztán egy újabb nyilalló fájdalom... bele mélyen az oldalába. Élesen felordított kínjába. Ellenfele pedig csavart még egyet a kardon, ami már Celestino bordái között állt:
-Én figyelmeztettelek, de gaz! Most meghalsz, a fény nevében! A testőr lélegzete akadozott. Valószínűleg a tüdeje is találatot kapott. Megremegett erősen, és nehézségek árán próbálta visszanyerni lélekjelenlétét. Remegett a kezében a kard, lassan ellenfele felé fordult:
-Megmondtam... hogy hagyj.... Egy pillanatra összekapott lendülettel lerúgta magáról a kardjával együtt. Ezután megragadta az angyal fegyverét, és átszúrta vele a karvértjét, ezzel a földre szögezve őt. Ellenfele ordibált, ahogy próbálta kihúzni a fegyvert:
-Te alávaló! Ezt még mocskosult megkeserülőd!

Azonban Celestino nem akart törődni a szavaival. Befejezte, ami elkezdett. Lassan letöredezte a maradék parázsló kérget is a fáról. Ismét elakadt a lélegzete... azonban ezúttal nem a tüdőt ért találat, hanem a látvány miatt. Ugyanis a fában, fekete ruhában, gyógyuló mellkassal, és a jól ismert szárnyas, tollas fülű alakjában ott feküdt Kicsi... Megint elakadt a sötét angyal lélegzete... Hát valóban itt van... Az ő szeretett lénye... Amint feldolgozta, hogy valóban őt látja, lassan kibányászta és kiemelte őt a fából. Szíve hölgye kába volt, mintha most ébredt volna egy mély álomból. Leguggolt, a térdére támasztotta a nemest, majd elővette az apró smaragd szilánkot. Az éppen gyógyuló mellkasi sérülésébe helyezte,majd homlokon csókolta, és végigsimította az arcát, a haját...

Kicsi lassan felpillantott rá, de tekintete igencsak ködös volt. Nem úgy tűnt, mint aki teljesen magánál van.A sötét angyal örömtelien, hálásan elmosolyodott:
-Kicsim...- szólította meg őt halkan, ahogy simogatta az arcát- hallasz engem? A démonmágus igyekezett szemkontaktust tartani vele. Látta, hogy szeretett testőre fal fehér, de reménytelien néz rá.
-Celestino...- szólt rekedten. Hangja erőtlen és fátyolos volt. Viszont a sötét angyalnak épp elég. Örömében kibuggyantak a könnyei, és magához szorította a nemest. Többször homlokon csókolta, féltve ölelte magához:
-Kicsim...- sírt örömében, hangja suttogásig tompult- én életem... hát megtaláltalak.... hát itt vagy....  A nemes nem igazán fogott fel a helyzetből semmit. De ahogy a sötét angyal szorította őt magához, ő a mellkasához bújt. Megremegett:
-Hol vagyok? Mi történt? Celestino a nő vállához hajtotta fejét:
-Semmire sem emlékszel, édesem? Kicsi próbálta összeszedni gondolatait az agyára nehezülő ködből, de igencsak nehezére esett. Valami azonban derengett:
-A csata a Vad világban- érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, és erősebben megrázkódik a teste- Spia eltalált a lándzsával... Kibuggyantak a könnyei:
-Az utolsó emlékem, hogy Shakara fölém hajol...

Testőre homlokon csókolta őt, és megsimogatta arcát:
-Most már vége van, édesem- mosolygott hálásan és fáradtan- már ismét itt vagy mellettem. Nem lesz semmi gond... Mire végigmondta, Kicsi eszméletét vesztette. Végignézett rajta. Ez a csodálatos nő, akibe beleszeretett, olyan törékenyen hevert a karjaiban... és ismét mellette van. Ez - a súlyos sérülések ellenére is - erőt adott neki. Óvatosan a karjaiba vette, és lassan felállt vele. A földhöz szegezett angyal értetlenül nézte a jelenetet:
-Hékás! Te meg mégis hová indulsz? Celestino ránézett, épp csak egy pillanatra, amíg válaszra méltatja:
-A küldetésem véget ért. Azzal, úgy ahogy volt, véresen, mégis méltóságteljesen, a szeretett lénnyel a karjaiban elindult visszafelé...