Cyntia a maga sportos beállítottságával idővel egész extremitásokig emelte a mércét: az évek során volt a tengermelléken mélybúvárkodni, a leozardok közt távfutni, és a sárkányok közt az egyik taggal birkózni. Most pedig az jutott eszébe, hogy a Sólyom Kanyon szirtjeit mássza meg. Nem sokat változott azóta, hogy ők, az egykori Láng Lányok egykor csapatot alkottak... talán csak erősebbé és egészségesen izmosabbá vált. Valahol zavarta, hogy lassan eltünedeztek a többiek, hisz mégis nagyszerű csapatot alkottak: ők öten, emberek - na jó, csak négyen, hisz mikor látták Jenát démonmágiát űzni, azért az szemet szúrt nekik. Benn voltak mindenféle őrültködésben, kihalászták az alabástrom csodalámpát, DJ sokszor játszott nekik, Unicornina hátán is repülhettek, és különösen kalandos volt, mikor LadyDá felkéréséből Deghyomba kellett menniük gyógynövényekért. Még a háború időszaka alatt történt, hanyatt-homlok menekültek, mikor az ottani maszkos varázslók meglátták és üldözőbe vették őket...
Egy pillanatra elnevette magát, majd sóhajtott, és mászott tovább.
-Miért is kellett mindenkinek eltűnnie annyi kaland után?- morfondírozott félhangosan- Szonya felszívódott valahol az éterben, Nina egyszerre lett hollónemes és a Napmecset szolgálója, Zsóka kitalálta, hogy elkezd mágiát tanulni a Mágus Akadémián, Jena pedig valahol a világűr mélyén lehet. Szusszantott:
-Én pedig csak itt vagyok, és mászom ezt az ágaskodó szirtet, hogy a tetejére állva majd az éterbe kiálthassam, hogy "Basszátok meg, csajok! Visszatolhatnátok pár nap erejéig a seggeteket, hogy ökörködjünk még egy olyan hatalmasat, mint régen..."
Amint ezt kimondta, a lába alatt lévő apró kiszögellés letört. Ezzel elvesztette az egyensúlyát, elcsúszott, majd zuhanni kezdett. Átjárta a páni félelem, sikított, ahogy csak a torkán kifért. Szinte fel se eszmélt, hogy valami elkapja, majd ugyanazzal a lendülettel az egyik nagyobb szikla tetejére viszi. A stabil talajt érésekor erősen ki kellett tapintania a szirtet maga alatt, hogy megbizonyosodjon: igenis él, és biztos helyre került. Viszont a feje lezsibbadt, tekintete kissé elhomályosult, és úgy leverte a víz, mintha egy kiadós záporban részesült volna. Tompán tudatosult benne, hogy az illető lehajol hozzá, szemmagasságba kerülve vele, és megszólítja:
-Nem szabadna itt lenned- mondta, bár hangja kíváncsi és nyugodt volt, mintsem ideges vagy dühös- egyszerű népek nem járnak erre, csak a magunkfajta jómadarak. Mégis milyen megfontolásból vetted a bátorságot, hogy szirtet mássz? Ha nem vagyok a közelben, akár meg is halhattál volna...
Cyntia vontatottan pislogott párszor, hogy látása tisztuljon a sokk után. Egy fiú állt előtte... barna hajjal, ragadozómadár-szerű barna szemekkel, és korra olyasforma, mint ő. Összeszedte lassan lélekjelenlétét, megtörölte verejtékező homlokát, majd visszaszólt:
-Igen... igen... köszönöm, hogy megmentettél- hebegte- Én csak... szeretem feszegetni a határaimat, ennyi... Azt hiszem, most már elértem az egyiket. A srác bólintott, majd megejtett egy barátságos mosolyt, és a sportos vállára helyezte kezét:
-Jó-jó... most már megnyugodhatsz. Biztonságos helyen vagy. Ha egy kicsit jobban magadhoz térsz, elviszlek a palotába, ott azért egy kicsit otthonosabb. A lány bólogatott monoton. Fel se fogta teljesen, amit hall... a sokk makacsabbnak bizonyult, mint gondolta. Megmentője is látta rajta, ezért próbálta továbbra is szóval tartani:
-Mi a neved?
-Cyntia- darálta a sportos, majd némi hatásszünet után visszakérdezett- És te? A srác fejet hajtott:
-Yasou Falcone... a sólyomlordok legifjabb tagja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése