Echo útmutatását követően Alba rengeteget edzett. A Hold inspirálta, tolta és húzta a vizet, felismerte a holdfény használatát. De valami még mindig hibádzott... Olybá tűnt, hogy ezzel a megkerüléssel a vízisten nem elégszik meg. Rájött, hogy valami sokkal jelentősebbet és hatalmasabbat kell véghez vinnie, ami valóban felkelti az istenség figyelmét és visszafogadja. Első próbálkozásként megnyitotta az otthoni csapot, és onnan irányította a vizet. alakítgatta, formázta, majd kérdően háziállatára nézett:
-Nos? Szerinted ez elég meggyőző? A fekete szörny előbb elhúzta a száját, majd megcsóválta a fejét. Gazdája sóhajtott, majd visszairányította a vizet a kádba, és elzárta a csapot:
-Egyéb felvetés?
Ekkor olybá tűnt, hogy a dögicsek szimatot fogott. Hangosan szaglászta a levegőt, majd az ablakhoz iramodott. A srác követte, majd amint látta, hogy kihajolt, ő maga is kinézett. Alattuk, kicsivel arrébb egy lovagpáncélos oroszlán rendezett le, majd üldözött el néhány járókelőt. Ismerős volt... majd beugrott neki Shakara leírása...
-Argai...- dörmögte halkan. Már indult is kifelé, mire a háziállat a nyomába eredt. Gazdája felé fordult:
-Nem mondod, hogy te is jönni akarsz? Ez túl veszélyes... Azonban a szörnyetek a nadrágszárát cibálta, és kérlelően nézett rá. Végül Alba sóhajtott:
-Na nem bánom- intett- gyere! Azzal megindultak lefelé.
Argai közben felrúgott egy kukát, morcosan szétrúgta a tartalmát, végig az utcán, majd belekiáltott az éjszakába:
-Shakara, te rohadék! Told elő a pofád! A srác ekkor megszólította egy másik utcából:
-Na mi az, öreg harcos, én már nem is jelentek veszélyt? Az oroszlán megfordult, egyenesen a suttyó felé. Egy pillanatra meglepetten elkerekedtek a szemei, majd ahogy felismerte, ismét visszanyerte magabiztosságát:
-Nicsak, Alba... a Hold herceg- végigmérte- hol van a díszes ruhád? És az a bajkeverő barátnőd? A srác hidegvérrel válaszolt:
-Látom, igaz a hír, hogy elloptad egy régi ismerősünk testét. Remélem, tisztában vagy vele, hogy az istenek miként büntetik a hullarablást... Argai harsányan felkacagott:
-Nem félek én semmiféle istent! Mégis mit gondolsz, miért harcolok olyan kitartóan Echo ellen? Ő és Shakara a fő célpontjaim, és nem nyugszok, amíg nem pusztulnak...
Erre a kijelentésre Alba felvette a támadóállást. A szörnyetege viszont még nála is gyorsabb volt, hisz dühödten ugrott, és ellenfelük bokájába harapott - amit már nem fedett a páncél. Az oroszlán felordított, felemelve a lábát:
-ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Te kis semmirekellő! A figyelemelterelést kihasználva a srác támadásba lendült: kézfejein megjelent egy-egy tribális kék félhold jel, öklei kéken felizzottak, majd úgy vágta pofán ellenfelét... és még egyszer... és harmadszorra...
A negyediknél már Argai elkapta a karját, és olyan erővel lendítette át, hogy Alba hatalmasat nyekkent a szomszéd ház falán. Ezt követően kimeresztette a karmait, és a dögicsek állkapcsát szinte széttörve fejtette le őt a lábáról, majd elhajította. A háziállat kínkeservesen nyekkent egy nagyot, majd megremegett.
Gazdája ettől teljesen elképedt, majd a dühtől fűtve ismét az oroszlánnak esett. Újabb holdfényes szájbavágás... majd egy gáncs. A következő ütés elől ellenfele kifordult, és karmaival mélyen a suttyó oldalába mart. Alba felordított, és kissé megugrott, hátrébb, hogy legyen ideje összeszedni magát. Argai véres manccsal elvigyorodott:
-Már nem is vagy olyan nagy legény, mint hitted, ugye Alba? - lassan, de fenyegetően elindult felé - ez az emberi test igencsak törékeny, míg én az oroszlán testével erősebb vagyok, mint valaha. Esélyed sincs. Alba azonban összeszedte lélekjelenlétét:
-Ne légy úgy eltelve magadtól- kezeit ismét maga elé emelte, öklein a félhold jelek ismét felizzottak- még csak most kezdek belejönni...
Azzal sötétkék fény vette körbe, fején egy kisebb korona jelent meg, hátát éjkék palást, majd kezeiben egy hatalmas jogar, melynek vége egy arany félhold alakú végződött. Érezte, hogy régi ereje teljes mértékben visszatért, átadta magát ennek az érzésnek, mozdulatai szinte ösztönössé váltak. Egy gyors támadás... két suhintás, két vágás a fegyverével. Megérkezett a másik oldalra. Argai épp, hogy feleszmélt, a Hold herceg már hátulról támadt rá, a magasból lesújtva, fegyverével ezúttal a vizet irányítva...
A csatornából felcsapott a víz, erős sugárral telibe találva az oroszlánt. Alba ismét suhintott a jogarral, a víz felkapta ellenfelét, örvényszerűen megpörgette, majd a falhoz vágta. Újabb suhintás... a víz lecsapott, a betonba préselve Argait. Ezután leengedte a fegyvert... a víz elfolyt... Argai pedig dühösen lihegett:
-Te senkiházi- hörögte megalázottan és fáradtan- ezt hogy csináltad. A Hold herceg megejtett egy gúnyos mosolyt:
-Visszatértek az emlékeim- majd fenyegetően felé fordította a sarlós fegyvert- most pedig takarodj, különben nem állok jót magamért! Több se kellett az oroszlánnak, azonnal, négykézláb elvergődött a helyszínről.
Alba sóhajtott. Érezte, hogy kifárasztotta ez a harc. Oldala ismét kezdett marni és kellemetlenül égetni. Oda is kapott, szorítva, majd leguggolva, hogy csillapítsa a vérzést. A következő pillanatban érezte, hogy valaki fölé tornyosul. Lassan felpillantott. A vízistennő volt az... és tekintetéből már nem a gőg áradt, hanem kifejezetten a barátságos melegség:
-Szép munka volt, Alba. Letérdelt hozzá, majd a sérülésre nyomta tenyerét. A Hold herceg egy pillanatra megremegett a hűs érintéstől, aztán azon kapta magát, hogy némileg elpirul. Az istenség folytatta:
-Bizonyítottál nekem, így ismét kiérdemled kegyemet, illetve a vízi képességeidet. Leemelte tenyerét a sérülésről: lám, már nyoma sem maradt. Begyógyult. A srác csodálkozott is, nézte jobbról-balról... Végül alázatosan meghajolt jótevője előtt:
-Hálásan köszönöm, Őmagasságod! A vízisten elmosolyodott, majd hozzátette:
-Apropó... még egy apró dolog visszamaradt... E szavakat követően egész egyszerűen eltűnt.
A Hold herceg először nem értette az istenség szavait. Aztán megpillantotta a fekete, sárga foltos szörnyeteget. Odasietett hozzá, és felnyalábolta:
-Hékás, jól vagy? Szólj hozzám... A kis bestia erőtlenül, vérző szájjal nyüszögött, szemeiben könnyek fakadtak. A sérülések iszonyatosan fájhattak neki. Gazdája nyugtatóan, gyengéden megsimogatta fejét, elmorzsolta könnyét:
-Ne félj, meg fogsz gyógyulni - levette éjkék köpenyét- vigyázok rád. Beletekerte finoman a szörnyeteget. Hirtelen azon kapta magát, hogy kézfejein megint felizzik a tribális félhold. Egy pillanatig nem tudta mire vélni a jelenséget, aztán kipattant az isteni szikra: talán ezzel tud segíteni kis társának. Megfogta óvatosan mindkét kezével a szörnyeteg fejét, és koncentrált...
A kék fény lassan átjárta társát... végül az lassan új formát öltött, kacskaringózva, mint az olvadt viasz. Alba elkerekedett szemekkel nézte a jelenséget, és mikor a fény elállt, már nem az ismert hüllőszerű valami állt előtte. Inkább egy ismerős, obszidián bőrű, hosszú, szőke hajú, aranyszemű, pengevékony vörös ajkú nő térdelt előtte, és hálásan elmosolyodott. A srác nem tudott mit szólni meglepetésében, így a nő kezdett el hozzá beszélni:
-A nevem Tía Márquez- mondta melegséggel teli mély hangját- Tudom, hogy nem emlékszel bizonyos dolgokra, épp ezért próbáltam rengeteg mindent elmagyarázni. De sajnos, ahogy ez a világ neked az emlékeid blokkolta, úgy nekem az alakváltó képességem, és abban a furcsa testben ragadtam. A herceg vállára tette hálásan a kezét:
-Pedig sokkal többet köszönhetek neked, minthogy most megtörted az alakváltó képességemen a blokkot. Annak idején, még a Vad világban, te mentetted meg az életem. Te döntöttél úgy, hogy magad mellé fogadsz, és adsz nekem egy esélyt...
Ahogy beszélt, Alba úgy világosodott meg: látta maga előtt az eseményeket, ahogy egy távoli helyen egy csapat bűnöző közül emeli ki a lányt. Akkor még egy vadóc volt, nagyon nehezen tudott vele bírni. De idővel az ő gondviselése és szeretete alatt Tía egészen megszelídült... Kissé elszégyellte magát... Azonnal magához szorította társát, majd homlokon csókolta:
-Hogy is felejthettelek el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése