Argai és Elisir az asztál sík elvadult dzsungelében haladt. A rohadás szaga egészen áthatóvá vált, az úton egyre több rémisztő teremtményt jelent meg: egytől-egyik úgy néztek ki, mint lények csontvázai, de száraz ágakból, némi mohából és rohadó levelekből. Az egyik ilyen kisebb alak épp megragadta a nő bokáját, és fenyegetően tátotta tövisfogakkal teli pofáját. Elisir visszakézből leszúrta, és rátaposott, összetörve ágtestét:
-Mindig is tudtam, hogy Shanbahac a növényi élet, a méreg, és a halál ura... az viszont nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen lényeket össze tud kombinálni.
-Mert talán nem is ő teszi- mondta a vöröshajú férfi miután karmaival kettészelte egy vele azonos magasságú lény fa fejét-mint említettem, erős a gyanúm, hogy valaki a hatalmával babrál. A holdpapnő körbenézett. Nyugtázta, hogy egyelőre tiszta a terep... nem jött újabb támadó.
-Mégis miből következtetsz erre? Argai még egy ágkoboldot rúgott szét, csak azután méltatta válaszra vendégét:
-Nyomozok egy ideje- félig felé fordult- bizonyos jeleket a földistennő kegyeltjei is észrevesznek.
Visszatértek az ösvényre, sétálva tovább az úton.
-Ismered a földistennő és Shanbahac kapcsolatát, nem? A nő komoran nézett maga elé:
-Sok köztük a hasonlóság. De a földistennő eggyel magasabb szintű entitás. Argai megejtett egy halvány mosolyt:
-Valóban- visszanézett az útra- a teljes igazság az, hogy ők édes testvérek. Shanbahac a földistennő másik fele. Míg az úrnőm a materiális, tiszta anyagi élet képviselője, a köveké, a szikláké, addig Shanbahac már a növényeké, és az anyagi élet lebomlásáért, végéért. Ők ketten kiegészítik egymást, mint az érme két oldala. Elisir elgondolkodott:
-Valahol furcsa- félig az oroszlánszerű férfira pillantott- megjártam egy olyan világot, ahol a halált a Sötétség számlájára írták. Itt viszont egy olyan isten fele érte, aki a növényekért is. Argai bólintott:
-Annyiből valóban igaz, hogy minden a Sötétségtől indult, és oda is zuhan vissza. Ő az állandó létező, az örök, a változatlan, mindennek a kezdete és a vége. Viszont Shanbahac... ő az anyagi halálért felel: a földbe temetett testek elbomlanak és más lényeket táplálnak, a növények elszáradnak és elrohadnak, új helyet adva a következő generációjuknak. Visszapillantott a nőre:
-Amit ő képvisel, az a körforgásnak egyetlen állomása. Elisir a hajába túrt:
-Azt hiszem, értem.
Ekkor újabb ág-csontváz lények ugrottak eléjük. Közös vonásukként mindegyik fején agancsszerű képződmények díszelegtek. A holdpapnő felvette a támadóállást:
-Ó, már megint ti? Argai elvigyorodott, és már ugrott is:
-Banzáj! Ahhoz képest, hogy nem volt már oroszlán, csak oroszlánszerű jegyekkel rendelkező ember, a mozdulatai, a karmai még mindig magára a nagymacskára emlékeztettek. Kecsesen, fürgén mozgott a lények közt, hol a fejüket, hol a bordáikat széttörve. Elisir sem ült a babérjain. Az új, ezüstszín lándzsája úgy szólt, akár a kisangyal: ügyesen forgatta, könnyen áthatolt a vastag törzs-testeken, hangos ropogással zúza össze ellenfeleit. Amióta az asztál síkon harcolt, érezte, hogy elárasztja a magabiztosság... sőt, kifejezetten azon kapja magát, hogy élvezi a harcot. Valamiért ebben az életében eléggé pacifista volt. Most látta igazán, hogy ennek nincs sok értelme. Az élet állandó harc... és ő bizonyítani fog, hogy igenis érdemes. A lények szanaszét törtek a kezeik között, a lábuk alatt, a környező fáknak esve. Egész jól összedolgoztak ők ketten.
Ahogy végigértek, újabb mozgásra lettek figyelmesek az egyik bokorból. Felvették a támadóállást... de ahogy a kis alak lassan kibontakozott a ködből, látták, hogy félelmük alaptalan. Elisir szemei elkerekedtek:
-Shanbahac? A félelmetes kinézetű istenség most egészen kicsi volt... ágszerű teste megtörve, levélszerű szárnyai megszaggatva. Épp csak vonszolta magát. A holdpapnő letérdelt hozzá, és óvatosan felemelte:
-Jóságos egek... mégis ki képes ilyesmire? Argai a jelenetet elnézve egészen elsápadt:
-Az úrnőmnél láttam ilyesmit- mondta komoran- amikor megsebezték a villámisten lándzsájával. A nő hagyta, hogy az istenség hozzábújjon, egyik kezével fedte a hátát:
-Gondolod, hogy ugyanazzal a fegyverre támadták meg? A férfi megcsóválta a fejét:
-Azt éppenséggel nem... azt viszont igen, hogy ez újabb elvetemült halandó keze lehet a dologba.
Elisir visszanézett az ösvény elejére... és rémületében felsikított. Argai is felkapta a fejét. A tövises indák az orruk előtt fogtak közre valakit, szorítva, több helyen átütve kábult testét. Shakara volt az. A holdpapnő azonnal odarohant hozzá, megfogva két kézzel a fejét, pánikolva szólongatni kezdte:
-Shakara... Shakara... édesem, hallasz engem? Shakara! Simogatta arcát, haját... semmi reakció. Olyan petyhüdt volt, akár egy bábu. Látva, hogy minden próbálkozása hasztalan, Elisir megfogta férje arcát mindkét kezével... szemei pedig lassan könnybe lábadtak. Keserűségéből Argai zökkentette ki, aki finoman megkopogtatta a vállát:
-Ne haragudj... de nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom... Valami vészjósló volt a hangjába. A nő érzékelte. Felemelte a fejét.
Velük szemben az ismerős szarvaskoponyás maszk köszönt vissza, kéken ízzó szemekkel, méregzöld és fekete palástban:
-Nicsak... a felmentősereg! Elisir ismerte ezt az arcot. Azonnal visszanyerte bátorságát, féltve szorítva férje testét:
-Nekromágus... A feléjük magasodó alak gonoszul felkacagott:
-Milyen édes- lejjebb hajtotta fejét- a drága feleség eljött az asztál síkra, hogy megmentse az ő szeretett férjét. Összefonta karjait:
-Rossz hírem van, szépségem. Most már végleg megszereztem Shakara hatalmát. Végre, a bosszúm kiteljesedhet.
Argai eléjük ugrott, majd lopva odasúgta a nőnek:
-Menekülj vele, én addig feltartom. A holdpapnő felkapta a fejét:
-Nem hagyhatlak itt. A vöröshajú fajtatta:
-Beérlek majd, csak mentsd Shakarát, és Shanbahacot- kitolta a karmait, ahogy felvette a támadóállást- menj már! Elisir bólintott. Lándzsájával kecsesen elvágta a férjét fogjuk tartó indákat, majd a vállával támasztotta. Shanbahac közben megbújt a pólója alatt. A Nekromágus szemei dühödtek kigúvadtak:
-Micsoda? Argai ordított:
-Fuss már!- majd visszafordult ellenfele felé, és nekiesett. A nő azonnal rohant, húzva magával a félig rajta lógó félistent. Futólag hátrapillantott még. Argai vadul a Nekromágusnak csapott... úgy tűnik, kézben tartja a dolgokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése