Félhold-öböl

Phernai se gondolta volna, hogy útjuk ilyen hosszúra nyúlik: heteken át vándoroltak. Meglepte, hogy a tűzvörös ég alatti vidék milyen sokszínű: a Vér-tótól kezdve a jegesrózsaszínű havas hegycsúcsokon át a buja, fülledt esőerdőig és az azon túli dombos sötétkék sivatagig. A különös homokban sétálva, felettük a tűzvörös éggel... olyan érzést keltett benne, mintha a világot kifordították volna a sarkaiból. Drina is gyönyörködött a látványban. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Martemet, megvált a maszkjától és elrejtette a poggyászába. Az út alatt valóban megéltek pár csodát, amikor hellyel-közzel megpihentek... a jegesrózsaszínű hóban hógolyóztak, a dzsungelben bújócskáztak, a Kuursum-vízesésnél megmártóztak. Egyedül voltak bár, de egyáltalán nem érezték a magányt, nem hiányolták különösebben a szeretteiket. Jól tudták, hogy itt vannak egymásnak, és ez éppen elég biztonságot nyújtott mindkettőjüknek.

Ahogy a sötétkék sivatag felett kelt a Nap, a távolban már megpillanthatták a tengert. Phernai megállt, enyhén meghúzva táltosa kantárját:
-Nézd csak... Drina odasétált mellé, és próbálta kivenni a képet. A hullámokon halványan-izzó arannyal csillant meg a felkelő Nap.
-Megérkeztünk volna? A szürke macska lelkesen elmosolyodott:
-Egy módon deríthetjük csak ki- hátasa felé fordult- Mennyire vagy fáradt, Rosina? Belefér mára még egy repülés? A vörös táltos hatalmas fejbiccentéssel jelezte, hogy igen. Phernai megragadta a varázsló kezét, és már pattantak is a hátára. Lelkesedésük ragadós lehetett, ugyanis az unipegazus hirtelenjében teljes erőre kapott: egy alapos megiramodás következtében már ugrott is magasra a levegőbe.

A sivatag eltörült alattuk, és a tenger felé kezdett kirajzolódni a kép. Mire elérték a kellő magasságot, a hullámzó kékség felé közeledve, úgy már látták is a célt... hatalmas, szinte tökéletes félhold alakú volt, kelyhében szigetekkel-csatornákkal, mint valami labirintus, szarvain a két világító torony fénye kihunyóban. Phernai örömtelien felkacagott:
-Itt vagyunk!- hátra fordult társához, és örömtelien megölelte- Megérkeztünk, Drina! Itt a Félhold-öböl! A lány vígan felsikított, izgatottságában egy hatalmas puszit nyomott társa arcára. Rosina pedig még inkább rátempózott. Minél előbb érkeznek, annál jobb... neki is elege volt már a hetek óta tartó menetelésből.

A reggeli napfény bevilágította már a várost, mire megérkeztek. A népek már kis utcákon sertepertéltek, nyitották üzleteiket, és hajóra szálltak. Ebbe az élénk és bohém életbe csöppentek az utazók. Ahogy Rosina landolt a kikötő környékén, nem egészen sikerült olyan észrevétlenül érkezniük, mint ahogy elképzelték. Aki tudott, leállt azzal, amivel épp foglalkozott, mások lopva pillantottak rájuk... akárhogy is, nem tudták őket figyelmen kívül hagyni. Pontosan úgy néztek ki ezek a lakók, ahogy Phernai hallotta: egészen emberiek voltak, a fekete macskafüleiket leszámítva. Nem került hozzájuk olyan közel, hogy ugyanezt a szemükről és a szaglásukról is meg tudja állapítani, de a látvány így is magáért beszélt. Ami még ennél is szembeszökőbb volt, az a pasik jellegzetes ruhadarabja: szinte minden felnőtt egyed vörös tengerészsálat hordott... meglepő módon sok fiatalabb is. Minden esetre a csend meglehetősen kínossá vált az érkezésükkel. Valamivel meg kellett törni a jeget. Az egykori herceg megilletődve felemelte mancsát:
-Üdv...

Alig pár másodpercnyi fáziskésés telt el, mire megszólalt egy nagyobb kandúr a part felől:
-Szürke macska... Idősebbnek tűnt, ráncaiból és elfajzott szakállából ítélve sokat tapasztalt tengerész. Egykedvűen folytatta:
-Nagyapáink meséltek legendákat szürke macskákról, akik itt telepedtek le. Azt mondják, hogy emberekkel találkoztak itt, és tőlük ered a népünk. Phernai zavarba jött némileg. Próbálta összeszedni magát, úgy válaszolt:
-Igen... ők voltak az ősi Chomuuk. A klánom tagjai. Egy megtermett asszonyság cserfesen rávágta a tömegből:
-Miért, mégis ki vagy te, takonypóc? Az egykori herceg megrezzent, majd válaszolt:
-A nevem Phernai- majd megfogta a varázsló kezét- ő pedig Drina, a társam... Az öreg kandúr morgott a bajsza alatt:
-Nézzenek oda, még egy fekete macskát is hozott. Köpött egyet. Drinát kirázta a hideg a látványtól. Ekkor előrébb lépett egy fiatalabb tag. Alig pár évvel lehetett idősebb, mint a menekült herceg, rövid fekete haja, ajka alatt rövid szakálla, és sötétkék admirálisi ruhája volt, nyakában az elmaradhatatlan vörös sállal. Abban a pillanatban a többiekhez képest úgy nézett ki azzal az ápolt külsővel, mintha nem is a közösség tagja lenne, hanem egy másik városból csöppent volna oda. Egyből Phernai felé intézte a kérdést:
-És mégis mi járatban nálunk, idegenek? Mi nem látunk túl gyakran más népeket. Hangja kimért volt, kissé elutasító és hideg. Olybá tűnt, hogy a tengeri macskák különösen zárt közösséget alkotnak. Talán több éve más fajjal nem is kerültek kapcsolatba. A szürke macska, látva hogy korabelivel van dolga, kissé felbátorodott:
-Bászt nevében járunk el. Ő küldött minket.

Nem gondolta volna, de ez volt a varázsszó. Hiába a főként emberi vonások, mégiscsak macskaszerű lényekkel volt dolga. Nekik pedig Bászt neve szent és sérthetetlen. Szemeik azonnal elkerekedtek a döbbenettől, és szinte mind térdre vetették magukat. Pár asszony még hajlongva kántálta és dicsérte az istennő nevét. A páros meglepett értetlenséggel meredt a jelenségre. Bár Drina nővére Bászt hívő volt, egyikőjük sem látott ilyesfajta fanatizmust korábban. Az admirális közelebb lépett hozzájuk. Hangja ugyan kimért maradt, de már hallhatóan barátságosabb:
-Ez némileg más fényben világítja meg a történteket- utat mutatott- kérlek, fáradjatok velem...