2013. november 13., szerda

revoke long distant memories

Csend honolt az esti határerdőben. Csak néhány tündérfény pislákolt a sötétben. Shakarát nem zavarta különösebben a szinte teljes fénytelenség. Ő Sötétség leszármazottja... tökéletesen tájékozódik a vak feketeségben. És olybá tűnt, lánya ezzel ugyanígy van.

Kicsi viszont már kevésbé. Az egyik tisztáson ülve vált rájuk, előtte barátságosan pislákolt egy általa idézett kék démonláng. Fénye sejtelmesen világította meg az arcát, mikor meglátta a jövevényeket, megeresztett egy üdvözlő mosolyt:
-Sziasztok... Jena visszamosolygott:
-Nem volt egyszerű dolgom, de mint látod, sikerült. Helyet foglaltak ők is, úgy ültek, mint a szabályos háromszög három csúcsa. Jena végignézett rajtuk és szelíden elmosolyodott:
-A Spia elleni harc óta nem is láttalak titeket együtt. Ez így most jó... valahol hiányzott már egy ilyen hármas együttlét.

Kicsi futólag a félistenre nézett, majd vissza lányára:
-Haragszol ránk a történtekért? A legifjabb Sera kínosan elnevette magát:
-Miért haragudnék?- végignézett rajtuk ismét- Itt vagytok nekem mind a ketten, és csak ez számít. Annak idején is ott voltatok egészen a végsőkig. Apja bólintott:
-Helyesen jártál el, amikor annak idején elmentél onnan. Azt akartuk, hogy biztonságos helyre kerülj... hogy aztán erős és határozott nőként térhess vissza oda, ami jog szerint a tiéd. Jena elmerengett:
-Tudtál róla, hogy anya végül utánad ment? Shakara bólintott:
-Hogyne tudtam volna- majd Kicsire nézett- Te voltál az utolsó dolog, amit abban az életemben láttam. Annak ellenére jöttél utánam, hogy utasítottalak, hogy hagyd el a várost. Sóhajtott:
-Nem is tudom már, hogy jó volt-e így, vagy ha máshogy történt volna. A démonmágus sóhajtott:
-Szerettelek, te lökött- hangjában enyhe játékosság is csengett, de épp csak annyi, amennyi nem rontja el a beszélgetés komolyságát- Természetesen mindkettőtöket meg akartalak menteni. És mivel már a városból kijutottunk Jenával, azt hittem marad még esély, hogy téged is kihozzalak. Sajnos tévedtem.

Némi szünetet tartott. A gondolatok, a feltörő emlékek kicsit ülepedtek mindenkiben. Aztán a félisten felé fordult:
-Igaz is... soha nem árultad el, hogy honnan érkeztél. Ideje, hogy ezt megtedd. Ha volt is súlya, már rég elmúlt. Shakara lehunyta szemeit. Már alig tudta megragadni azt az emléket. Így is folyamatosan törlődött a fejéből, miután anno megérkezett Nixába... az itteni élményeknek engedett csak teret. Minden más, ami előtte volt, annyira nem számított. Mégiscsak sikerült megragadnia a fonalát... és lassan jöttek vissza az élmények:
-Egy olyan világból jöttem, ahol az emberek sokáig tisztelték a természet lényeit, olvastak a szél táncából, a víz fodrából, a csillagok járásából... Aztán egy nap az egyik csillag lehullt az égről, és becsapódott hozzánk. Az emberek meg voltak győződve arról, hogy ezt egyetlen nagy és mindenható entitás küldhette. Onnantól kezdve minden más lénytől elfordultak, és ezt az entitást keresték. Én viszont esténként kiszöktem a városból, és a sivatag homokjában elfekve néztem tovább a csillagokat és a Holdat. Ők nem léteztek az éjszaka sötétje nélkül... a sötétség volt a közös barátunk. Felnyitotta szemeit, és Kicsire nézett:
-Echo is ezt látta bennem. Azért barátkozott velem olyan fiatalon. Neki társaságra volt szüksége, nekem pedig egy vezető istenségre. Ő mutatta végül az utat Nixába is.

Kicsi bólintott:
-Ez sok mindent megmagyaráz. Ekkor vette észre, hogy lányuk szokatlanul csendes, és mereven bámul maga elé. Viszont mielőtt bármit szólhatott volna, Shakara megelőzte:
-Minden rendben? Jena felpillantott rájuk:
-Aznap, amikor megláttam, hogy már nem éltek... amikor eltemettelek titeket... megjelent Echo. És szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Ismét lejjebb hajtotta fejét:
-Nagyon dühös voltam, és tehetetlen... és ráöntöttem minden haragom. Nem is tudom, hogy meg tud-e bocsánati... Apja megválaszolta a kérdését:
-Szerintem megtette. Jena kérdően feljebb pillantott, a félisten pedig folytatta:
-Ha nem így lenne, nem lennél most az unokája. Családtagjává tett, és ezután is rengeteget segített neked. Kicsi bólintott:
-Úgy látszik, bizonyos dolgok mégse változnak. Lányuk nyugtázva eresztett meg egy mosolyt:
-Én személy szerint örülök, hogy mi megmaradtunk ilyen formában...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése