2013. november 27., szerda

life turns simple again

San Djan visszaért a törzshöz. Néhány indián örömmel fogadta. Igyekezett is viszonozni az üdvözlést, de közben haladt tovább.

Meg sem állt a tóig. Addig a pontig, ahol éjszaka találkozgatott Starghosttal. Nem csalódott, a nő valóban ott ült, a víz felé meredve. A vezér maga mögé nézett... mindenki a faluban tevékenykedett, ismét csak ketten voltak. Elindult a part felé. Anja hallotta a lépteit. Először csak félig felé fordult... majd mikor észlelte, hogy a törzsfőnök az, azonnal felállt. Nem szólt, csak nézett rá, tekintetében fura meglepettséggel. Mintha nem hitte volna, hogy pont akkor odamegy hozzá.

San Djan is végignézett rajta. Furcsa módon maga is meglepettséget érzett. Starghost már nem egy távoli istenszerű teremtménynek tűnt, akitől világok választották el... hanem egy csodás, és törékeny nőnek. Ahogy a tekintete megpihent rajta, ekkor értette meg: nem azért kellett ez az utazás, hogy bizonyítson... hogy rátermett, akár egy zodiákusi... hanem hogy rájöjjenek, mennyire igénylik egymást... hogy szükségük van egymásra.

Viharosan átölelte a nőt, felemelve, megpörgetve egyszer a levegőbe, majd visszatéve a földre. Megcsókolta a homlokát, a száját... Starghost pedig egyáltalán nem jött zavarba. Sőt, mindkét csókot viszonozta a szájára, és két kézzel hosszú fekete hajába túrt. Ahogy tekintetük ismét találkozott, az őr végre rákérdezett:
-Merre jártál? Úgy viselkedsz, mintha a világ végéről jöttél volna vissza. San Djan szelíden visszamosolygott, ahogy megfogta a nő vállait:
-Szinte úgy is éreztem. Soha nem voltam még ilyen messze az otthonomtól. Anja végigmérte őt, majd elmosolyodott, eltűrve vörös haját:
-Hát ez a ruha? Az indián elmagyarázta:
-Ott, a messzi távolban... az ottaniak kultúrája megkövetelte ezt a viseletet- mesélte zavart mosollyal az arcán- nem akartam modortalan lenni.
-Jól is állt- az őr végigsimította a férfi testén a ruha anyagát. San Djan érezte, hogy kellemesen beleborzong, és az arcába szökik a vér.

De még inkább azt, hogy akit lát maga előtt, az igenis valódi. Ez nem a hamis és könyörtelen illúzió a barlangból... hanem az a csodás lény, akit teljes életnagyságban megismert, és látott megbékülni. Megfogta két kezével az arcát, ujjával gyengéden cirógatta. Érezhette, ahogy Anja is zavarba jön, és ahogy kisebb kezeit finoman az ő kézfejére csúsztatja. Tekintetük ismét találkozott. Úgy tűnt, a nőben már nincs kétség az érzései felől... de még mindig hihetetlen élményként éli meg a pillanatot. San Djan viszont biztos volt magában. Már nem úgy éli meg kettejük kapcsolatát, hogy félnie kéne tőle, vagy túlzottan óvatoskodjon. Minden helyére került: Anja is, mint nő, és ő maga is, mint férfi. Megejtett egy bátorító mosolyt:
-Itt vagyok- eltűrte finoman a zodiákusi vörös haját- és vigyázni fogok rád. Starghost is visszamosolygott. A jól ismert magabiztos mosolya. Viszont szemeiben nem mutatkozott agresszió vagy kihívás... sokkal inkább vágy és gyengédség. Az indián végigsimította a nő arcát, majd megcsókolta. Ahogy az ajkak összeolvadtak, ők maguk is egymás karjaiba fonódtak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése