2013. november 10., vasárnap

Darkness hates you

Elisir baktatott a pusztában, az arab negyed felé. Látta az álmában a Holdudvart, és egy tőle nem messze lévő üres területet, a város határain kívül. Annyira az agyába égett a kép, hogy jelnek vélte, és azonnal útnak indult, hogy megkeresse. Mégis mi lehet a puszta sarkában? Nem látott a felszínén semmit. Talán, amit keresnie kell, az nem is a felszínen, hanem alatta van...

A negyed határához érve alaposan megnézte kívülről a Holdudvart. Mily nosztalgikus... Annak idején Echo megbízásából töltött itt éveket, nem is teljesen tudatosult benne, hogy vár valakire. És az a valaki talán épp akkortájt készült őt feladni... Sóhajtott. Valahol ő is hibás, hogy Shakara félresiklott. Minden egyes új testtel törlődtek az emlékei. Nem vigyázott eléggé... mindig hagyta, hogy a lidércek elkapják. De ez többé nem történhet meg.

Ahogy ezen merengett, megpillantotta az álmában látott tisztást. Odasietett, letérdelt, és mohó izgatottsággal elkezdett ásni. Miért kellett ezt a helyszín látnia és idejönnie? Mit rejteget számára itt a föld? Ez is Echo egyik útmutatása lehet. Mióta az eszét tudja az istennő mindig is nagyon kegyes volt hozzá. Talán mert látta, hogy a fia mennyire szereti őt... ki tudja. Mindenesetre Elisir is hálás volt minden segítségéért.

Keze beleakadt valamibe... talán zsinórokba. Megrántotta. A kapással együtt kibukkant a földből egy emberi koponya is. A nő felsikított, és egy íves rántással kapta el a kezét. Amint a földi maradvány visszazuhant a homokba, az egykori holdpapnő is próbálta visszanyerni lélekjelenlétét. Erre számított a legkevésbé. Mégis ki ez a halott? A kezébe lévő kapásra nézett. Három nyaklánc, az elhunyté voltak... most szedte őket ki a nyakából: a felsőbbrendű szárnyak, a sötétség, és a dupla félhold - Echo talizmánja. Jobban szemügyre vette a medálokat. Szóval ezt kellett megtalálnia? Na de miért? Itt kérdően a holttestre nézett. Azonban a koponya üres tekintete nem adott semmilyen választ. Sóhajtott, majd amilyen gyorsan csak lehetett, visszaásta a gödröt.

Munkája végeztével már fordult is, hogy hazamenjen, amikor szembetalálta magát egy hatalmas skorpióval. A vadállat fenyegetően lóbálta felé fullánkos farkát. Elisir elugrott az útból, az első csapás elől, majd megidézte dárdáját. A bestia egyik lábának ízületét első kézből kitörte vele. A skorpió vijjogott, majd kapott utána. Elkapta a nő lábát, aki hasra vágódott. Azonban nem várta meg, hogy ellenfele cselekedjen, kiszúrta az egyik szemét. A vadállat ismét vijjogott. A holdpapnő eliszkolt, de csak annyira, hogy biztonságos távolságban tudja magát a szörnyetegtől. Végignézett a medálokon:
-Talán nem illő- gondolta- de most az egyiknek a segítségét kérném. A másik kettőt zsebre vágta, a felsőbbrendű szárnyak medálját pedig a nyakába helyezte. Ereje azonnal aktiválódott, a nő hátán megjelentek a szárnyak és már repült is.

A skorpió utána fordult, és próbált elérni ollóival, vagy fullánkjával eltalálni. Elisir kellő magasságra repült, hogy ellenfele el ne kaphassa. Ráadásul így nyugodtan bemérhette, hogy a fenevadat miként terítheti le. Gyorsan kellett cselekednie, hisz a nyakszirti szúrás ugyan halálos, viszont míg így is a fullánk útjában lesz. Összeszedte minden erejét, koncentrált, bemérte a célpontot... majd zuhanórepülésben mélyen belé állította a dárdát. A fegyvert azonnal elengedte, és tovább libbent, nem akarta megkockáztatni, hogy a skorpió eltalálja. Így viszont némi megnyugvással nézhette, ahogy a bestia kimúlik.

Ez talán valami próba lehetett, hogy érdemes-e a medálokra. Különösebben nem akart vele foglalkozni, csak az érdekelte, hogy épp bőrrel megúszta. Épp csak levette a felsőbbrendű szárnyak medálját, amikor egyik pillanatról a másikra megjelent előtte Sötétség... annyira váratlanul, hogy a nő felsikított. Az istenségnek pedig semmi kedve nem volt magyarázkodni... sőt... Megrohamozta Elisirt, megragadta a nyakát, és azzal a lendülettel, a földre nyomta. A holdpapnő teljesen elhűlt. Próbálta lefejteni az isten kezét a nyakáról, de minden hiába. Csak azt érezte, hogy rohamosan uralkodik el rajta a páni félelem, és fokozatosan lebénítja mind az izmaid, mind a lelkét, mind a hangszálait. Sötétség pedig egészen közel hajolt hozzá:
-Mégis hogy gondoltad, hogy meglopod az egyik legkedvesebb kegyeltem sírját?- sziszegte fenyegetően.
-Nem tudtam- mentegetőzött Elisir- álmomban láttam a helyet... azt hittem, hogy ez egy jel... hogy dolgom van itt... Az istenség lecsapott... csak mellé, a homokba, hogy riadalommal hallgattassa el. A nő valóban elnémult, olyannyira megrémült. Sötétség folytatta:
-Ez ügyben még Echóval is számolok. Viszont ami téged illet... - Elisir érezte, hogy a sötét isten kicsit rászorít még a nyakára- Téged mindig is megvetettelek! Más terveim voltak Shakarával, de tönkretettél mindent, amikor megjelentél az életében. Még közelebb hajolt, a levegő szinte megfagyott:
-Csak azért nem hagytalak végleg eltűnni, mert annyira szeretett téged. Jobb, ha jól megjegyzed a szavaimat, Elisir Chiari, ugyanis csak és kizárólag Shakara miatt vagy életben. Őt túlságosan tisztelem ahhoz, hogy megfosszam őt tőled. Hangja maró gúnnyá vált:
-Pedig gyűlöllek! Nem is hinnéd, mennyire...

Amint végigmondta, egész egyszerűen köddé vált. A nő pedig továbbra is ott maradt a homokban. Még mindig érezni vélte nyakán az istenség szorítását. A tagjai egyszerűen szilárddá merevedtek a jéghideg rémülettől. Valóban így áll a dolog? Sötétség most valóban halálosan megfenyegette?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése