2013. november 23., szombat

megkönnyebbülést hozó álom

Elisir nem vetkőzte le teljesen holdpapnői teendőit miután kikerült a Holdudvarból. Az esti meditáció továbbra is élete része maradt. A megrázó utazásból visszajövet, már Shakara mellette is elvégezte a szertartást. Echo különös álmot is nyújtott számára.

Közvetlenül az előző életét álmodta vissza, Coritoként. Látta magát barna hajjal, barna szemekkel, fiús stílusba, körülbelül 8 évesen, a nagyvárosban. Mintha egy teljesen más ember lett volna, mégis... Nem érdekelték a szabályok. Szemtelenkedett a tanárokkal, jókat röhögött amikor megtréfálta társait, és bömböltette a zenét.

Jobban belegondolva, imádta a zenét...
Más világba vitte...

Talán ez már előjele volt az Echóval való kapcsolatának. Ki tudja. Abban biztos volt, hogy a távolból mindig megakadt valakin a tekintete. Valakin, aki már a korai húszas éveiben járt. Ő pedig naiv kislány fejjel beleszeretett... az emberi Shakarába. Az emlékei még nem voltak róla tiszták, viszont úgy érezte, hogy teljesen megbabonázza őt. Valahányszor látta futólag a haverjaival, mindig utána nézett... vonzotta a tekintetét. Akár a mágnes. És amit még magának is nehezen tudott megmagyarázni, hogy egyfajta szépséget látott benne. Pedig akkori fejjel a fiúkat bármilyen jelzővel tudta volna jellemezni... csak épp a "szép"-pel nem. A "szép"-ek általában a lányok szoktak lenni. Erre szembetalálta magát ezzel a furcsa jelenséggel.

Aztán a gyerekes távolból leskelődés alatt szép lassan meggyőzte magát, hogy ez ostobaság. Az, aki annyira vonzza mindig a tekintetét, már felnőtt. Ugyan mit akarhat egy olyan taknyostól, mint ő? Valószínűleg nem babázni. És talán már van felesége... max barátnője. Inkább jobban teszi, ha az egész tündérmeséről megfeledkezik.

Valóban sikerült elengedni a gondolatát, és miután többször megállta, hogy ne nézzen rá, hogy ne foglalkozzon vele, meg is feledkezett róla. 13 évesen viszont valaki más lépett az életébe: maga Echo. Elkezdte őt kitanítani, ráébresztette lassan a rejtett képességeire, és mellé állította szolgálatba Gatét. Ők ketten kitűnően dolgoztak együtt, fejlesztették egymást. Corito érezte, hogy egyre erősebb. Bár a fiús stílusa megmaradt és a tűzvarázslatát eleinte sokszor mások kitolására használta, a macska társa segítségével végül némi fegyelmet is tanult, hogy ne pazarolja az erejét.

Így kezdte el aztán jóra használni. Eleinte csak az iskolában, azokra a diákokra, akik a kisebbeket terrorizálták. Elégedett vigyorral nézte végig, amikor a kihanemén taplók pánikolva csapkodták magukról a tűzcsóvákat. Aztán jól jött, amikor random idegenek kértek tőle tüzet. Az igazi bevetés azonban még váratott magára...

... egészen 16 éves koráig. Akkor támadt az egyik sikátorban egy csapat démonláng. Azután hogy Echo már megjelent neki, társa pedig kapásból egy ninja macska, ezeknek a lényeknek a jelenléte nem okozott neki különösebb meglepetést. Inkább a kis csapat segítségére sietett... teljes bevetéssel. Végre kiélhette magát, színtiszta erőből küzdött, ahogy abban az életében még soha. Sőt, a harc hevében még a többieket is utasította. Talán mélyen belül megrémült... de ezt minden kiáltással, minden ütéssel és tűztámadással kompenzálta. Isteni érzés volt.

Akárcsak maga a győzelem. Az ördöglángok megfutamodtak. Ő elégedett vigyorral nézte a menekülőket. Aztán úgy döntött, hogy jobban megnézi magának, hogy kiknek is segített. Feléjük fordult diadalmas mosollyal... ami rögtön leolvadt. Rögtön az elején... a hozzá legközelebb eső férfi... ugyanaz volt, mint akit 8 évesen annyira nézett. Aki úgy megbabonázta. Érettebbnek érezte magát, de a diadallal járó magabiztossá elillanni látszott. A helyébe feltört az a furcsa babonás érzés... és kiteljesedett. És lám... nemcsak ő bámul rá megszállottan... hanem a zöldszemű férfi is rá. Felismerte volna annak idején? Látta volna őt kislányként? Esetleg távolabbról? Megkockáztatta a kérdést:
-Ismerjük mi egymást?A férfi reakciója furcsa volt. Mintha nem tudná hová tenni a kérdést. Aztán a semmiből egyszer csak nagy hévvel visszakérdezett:
-Cosee? Cosee Proboujours? Ő pedig nem értette a kérdést. Ismerős név, de nem az övé. Az övé más:
-A nevem Corito...

Gaté említette neki a tréningek alatt, hogy reinkarnálódott, de nem emlékezett semmire. Viszont az, hogy ez a férfi - Shakara- folyton megragadta a tekintetét, és most annyi év után visszatért az életébe... talán mégse véletlen. És talán már elég idős ahhoz, hogy hagyja az érzéseit iránta kibontakozni... mert nincs mit ezen tagadni, szerette őt. És szeretett volna hozzá közel kerülni.

Elisir felnyitotta lustán a szemeit... majd vissza. Szusszantott. Hihetetlen könnyebbséggel töltötte el ez a múltbéli kép. Shakara felé fordult. A bestia ott feküdt mellette, az igazak álmával. Hát itt van... Shakara mellett... a visszanyert emlékeivel. A félisten sosem hagyta őt cserben... sem hátra. És mindig megkereste, mindig utána ment. Most is, megvédte, helyretette őt. Gyengéden végighúzta ujjait a sárkányfejen, majd épphogy elmerítette a fekete sörényben, végigfésülve a szálakat. Kellemes a tapintása... édes a jelenléte. Szemei itták a jelenlétét. Ismét végigsimította a bestiális arcot. Annak idején mind a ketten ugyanolyan faj voltak... sárkányemberszerű, a Vad világból. A reinkarnációk során azonban ő emberré vált. Különbözőkké váltak. Ez nemhogy elrémisztette őt Shakarától... hanem még jobban kötötte hozzá. A sörényének egyik tincsét finoman az ujjai köré fonta. Érdekes... még mindig szépnek tartja őt. Ezekben a szörnyeteg vonásokban egyfajta isteni szépség lakozik. És ami a legbiztosabb... hogy szereti őt. Mélyen, akár az óceán... Óvatosan, hogy fel ne keltse, odabújt hozzá... átkarolva hátát, a vállához a sörényébe fúrva fejét, és belélegezte az illatát...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése