2013. november 19., kedd

Calibola barlangja

A Tanács útmutatásait követően San Djan Yulaa pártfogótól kért tanácsot. Kísérője útközben próbálta ellátni tanácsokkal:
-A zodiákusiak hiába szövetségeseink, mi se tudunk róluk túl sokat. Azt mondtad, hogy Calibola barlangjába küldtek, ugye? Az indián bólintott, Yulaa pedig tovább morfondírozott:
-Sosem hallottam róla- félig a vezérre pillantott- Sajnos senkivel sem osztják meg a titkaikat, szokásaikat. A csillagjóslást olyan magas szinten végzik, hogy nem akarják, hogy bárki betekintést nyerhessen a titkaikba. Emiatt nem beszélnek talán a szokásaikról sem, és a rituálékról.. talán ez a barlang is egy ilyen helyszín. Minden, amit mi az RTG-n tudunk róluk, az nem több a puszta diplomáciai etikettnél. Sóhajtott:
-Ne haragudj, de ebben nem tudok a segítségedre lenni. San Djan megejtett felé egy bizalmas mosolyt:
-Semmi gond. Ez idáig is hatalmas segítség, amit nyújtottál.

Ahogy elbeszélgették az időt, azon kapták magukat, hogy megérkeztek. A barlang a puszta közepén helyezkedett el, kissé félszigetszerűen türemkedve egy tóba. A fényviszonyok alapjáraton sem voltak rózsásak a szinte állandó élénk félhomály miatt, viszont a bejárat így is természetellenesen sötétnek tűnt. Az indián érezte, hogy egy pillanatra elhűl, de aztán összekapta magát, mind testileg mind lelkileg felkészítve magát mind arra, ami odabenn vár rá. Már tette is volna az első lépést, mikor Yulaa megragadta a csuklóját:
-Várj! San Djan értetlenül nézett rá vissza:
-Mi az? A pártfogó az éteri energiából materializált egy sötét lándzsát. Furcsa elegynek tűnt... valami az ébenfa és az fém között, karcsú hegyes éllel, akár a kígyó méregfoga. Átnyújtotta a vezérnek:
-Vidd magaddal. Szükséged lehet fegyverre... San Djan elismerően elmosolyodott, és bizalmasan átvette a fegyvert:
-Köszönöm Yulaa. Nem is tudom, mire mennék nélküled ebben az idegen világban. A pártfogó viszonozta a mosolyt:
-Sok sikert!

Az indián belépett a barlangba. Ráborult a vak sötétség az első pár lépés után. Viszont, szinte azonnal felderengett a mélyből valami meleg színű fényforrás. A törzsfőnök hátra nézett, hátha társa is látja a fényt. Azonban mögötte csak a vak sötétség pangott. Visszafordult a fény felé. Illúzió lenne netán? Feljebb emelte a fekete lándzsát, és közelebb merészkedett. Ahogy a világossá lassan körülvette, úgy az üregben megpillantott egy másik alakot. Minden lépésével egyre tisztábban vette ki... egy viszonylag magas, vállban kicsit széles, zöld ruhás női alak, hosszú vörös haja lófarokban, arcvonásai erőteljesek. Ahogy jobban végigmérte, megállt, hisz bár rég látta, a felismeréstől ledöbbent, ahogy végigfutott agyán a gondolat:
-Anja? Valóban, a régi Anja Starghost volt az... az az Anja Starghost, aki még bűnözőként került hozzájuk.

Amint meglátta a férfit, minden figyelmeztetés nélkül megrohamozta. San Djanban épp csak tudatosultak a látottak, de már a sziklafalon koppant súlyosan. Még lecsúszni sem hagyta őt ellenfele... megragadta a sötétkék ruha gallérját, áthajította az üreg túloldalára. Az indián csúnyán végig faralt a durva talajon. Nem tudott... nem volt ideje gondolkodni. A vörös ismét támadásba lendült... nekifutásból, varázslattal. Hatalmas robajok, hasító fájdalom, csontokon végigrezgő kín, vér íze a szájában...

A törzsfőnök egy pillanatra azt se tudta, hol van. Mintha az eszmélete kihagyott volna egy pillanatra. Aztán ahogy a tudatát kezdte visszanyerni, úgy vált egyre égetőbbé a hátában és az oldalában a fájdalom. Felköhögött... a vér egy része irritálta a tüdejét. Felnyitotta szemeit. Starghost ott állt szigorúan... még mindig abban a régi, hosszú hajú alakjában. San Djan ismét köhögött, ezúttal ki is köpött látványosan egy szép adag vért:
-Ez nem lehet igazi- gondolta, amennyire józansága engedte- Anja lenn van a Földön... az enyéimmel. Lassan felállt, határozottan markolva a lándzsát, és felvette a támadóállást:
-Bármennyire rémisztő és életszerű, ez csakis illúzió lehet. Anja már nem ilyen... már rég nem ilyen... rövid a haja, ismer engem... és többé ha tudna se akarna visszatérni a Zodiákusra... A törzsfőnök makacsságát látva, ellenfele ismét megindult felé. Léptei most kiszámítottak voltak, halálosan nyugodtak. Viszont kezei balsejtelmesen felizzottak, ahogy újabb varázslatra készült. San Djan nem várta meg, mire odaér hozzá. Csatakiáltással megindult, és a jelenés térdébe vágta a lándzsát. Amaz felordított, majd összerogyott. Váratlanul érte a találat.

Az indián hezitált utána kissé. Hallotta már a nőt kiáltani. Kísértetiesen hasonlított a hangja. Balgaságára az időbeli előnyt ellenfele kihasználta, és újabb varázslatot küldött felé. A törzsfőnök válla és egész felkarja felégett, erősen fájt... mintha méreg marta volna. Ahogy ránézett, látta, hogy ömlik belőle erősen a vér... a seb széle égettnek tűntek. Aztán visszafordult a jelenés felé. Amaz nehézkesen lábra állt, és újabb varázslatra készült.
-Azt már nem!- kiáltotta az indián. Nem volt ideje filozofálni. Az élni akarás ösztöne mindennél jobban feltört belőle, és megrohamozta opponensét. Olyan lendülettel szúrta le, hogy egyúttal földre is taszította. Ezt követően még kétszer belé szúrta a lándzsát, csakhogy biztos legyen. A nő szemei elkerekedtek a meglepettségtől. Ösztönösen kinyújtotta kezét, egyenesen San Djan felé. Az indián a látványtól megborzongott. Akkor láthatta igazán, hogy a való életben ismert  oly erős és makacs Anja Starghost milyen törékeny. És ahogy ez az illúzió kimúlt a szemei előtt, azzal szembesült, hogy tán ugyanilyen könnyen őt is meg tudná ölni.

Érezte, hogy erősen megremeg a keze... olyan erővel, hogy kiesik belőle a lándzsa. A falig hátrált, elhűlt ahogy tudatosult benne a kép.
-Nem tudnám megtenne- gondolta hüledezve- nem vagyok szörnyeteg... nem lehetek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése