Shakara visszatért a Di világba. Lányának igazat kell adnia, tényleg érdemes volt elmennie erre a kis összejövetelre. Maradtak még a távoli múltból lezáratlan dolgok. Most már az ő lelke is könnyebb... Kicsi miatt sem aggódik, hogy netán ismét komolyabb érzéseket táplálna felé. Így jó minden, ahogy történt... mind a helyükön vannak. Talán nem is kellett szükségszerűen úgy történnie, hogy ismét ugyanolyan család legyenek, mint annak idején. Kicsi is egy másik férfi mellett találta meg a boldogságot... ő pedig Elisir mellett...
Körbenézett. Igaz is, Elisir visszatért már? Leírt egy kört a ház körül,keresve őt némán tekintetével. Ahogy körbeért, akkor látta feleségét visszatérni... ám meglehetősen rossz bőrben volt. Nyúzott, sápadt mint a hamu, remegett.. és valamit görcsösen szorított a markában. Odasietett hozzá, és megragadta vállait:
-Édesem... A nő rá se nézett... Csak viharosan hozzábújt, és rémülten zokogott. Shakara az idejét se tudta, hogy mikor látta a szeretett lényt ennyire riadtnak. Magához szorította, gyengéden ráterítette szárnyait is, finoman az arcához bújt, hogy nyugtató szavait a fülébe súghassa:
-Semmi baj, holdfényem. Bármi is történ, már vége van. Ha pedig követ téged, akkor én itt vagyok, és vigyázok rád. Homlokon csókolta, simogatta a hátát. Elisir nem tűnt nyugodtabbnak.
A félisten egyik kezével simogatta finoman felesége fejét:
-Akarsz beszélni róla? Jobban esne? Tudok valamiben segíteni? A holdpapnő némileg összeszedte magát, remegő hangon válaszolt, ahogy kétségbeesett nézett fel férjére:
-Azt hiszem, hatalmas hibát követtem el- felé tartotta a görcsösen zárt öklöt- kérlek, bocsáss meg. Ahogy kinyitotta tenyerét, Shakara akkor látta, hogy felesége mit szorongat. A három medál... az ő egykori három medálja. Óvatosan kihúzta őket a tenyeréből és ámulattal vette őket szemügyre:
-Ezek... még az enyémek voltak... egy korábbi életben. Csodálkozva nézett vissza a holdpapnőre, ahogy kezét bátorítóan a vállára tette:
-Hol találtad őket? Elisir még mindig szipogva igyekezett választ adni:
-Álmot láttam... Tudtam, hová kell mennem. Kiástam mind a három medált. Shakara két kézzel megfogta a nő arcát, majd szájon csókolta:
-Semmi baj, drágám! Ezzel szívességet tettél nekem.
Kézhez vette a medálokat, és egyenként végigmérte őket:
-A sötétség medálját Gabinak ajándékozom, a dupla félholdat pedig Ninának- ezeket zsebre vágta, majd a harmadikat felemelte, készülve Elisir nyakába aggatni- a felsőbbrendű szárnyakat pedig neked. Szeretném, ha méltósággal viselnéd. Azonban felesége elhúzta magát tőle, és makacsul csóválta a fejét. A félisten mosolya leolvadt:
-Mi a gond? A nő sóhajtott:
-Nem lehet... Férje közelebb lépett hozzá:
-Miért nem? A holdpapnőn lassan ismét úrrá lett a pánikszerű remegés... a rémült sírás újonnan kitört belőle:
-Sötétség megfenyegetett... Én nem...
Ezt hallva Shakara újból a karjaiba zárta őt, fejét a vállának döntötte és simogatta:
-Nem bánthat. Amíg itt vagyok, addig egész biztosan nem. Nincs mitől félned... fenyegethet az Ősatya, de amíg a védelmemet élvezed és a család része vagy, nem tehet veled semmit. Elisir lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy próbálta összeszedni magát:
-Sajnálom, életem... A félisten biztatóan megdörgölte a hátát:
-Nincs mit sajnálni, tényleg ne aggódj. Homlokon csókolta, majd elővette a nyakláncot:
-Ami pedig a medált illeti... Mivel ez egy korábbi életben is az én tulajdonom volt, így szabadon rendelkezhetek felette. Én kitartok a döntés mellett, hogy ezt rád ruházom. Finoman felesége nyakába akasztotta majd megfogta arcát mindkét mancsával:
-Te vagy ezentúl a felsőbbrendű szárnyak törvényes birtokosa. Elisir kétségbeesése lassan csitult. Férje hatalmas mancsaira tette kezeit, majd visszanézett rá, egyenesen abba a felemás szempárba. Sóhajtott, és vele egyidőben megkönnyebbülten elmosolyodott. Shakara viszonozta a mosolyt, ahogy ujjával cirógatta:
-Jobb már? A nő bólintott:
-Igen... jobb. Köszönöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése