familiáris

Deen, Phillie és Manu együtt mentek az emberek világába. Az idősebb Prezioso abba a városba vezette őket, ahol a nyakláncot találta. A látvány magáért beszélt: a hely, ahová kerültek úgy nézett ki, mintha többszörös világrengés és tűzvész pusztította volna... égéscsíkokkal tarkított épületromok, feldöntött kukák, oszlopok, oldalra dőlt, ronccsá szedett járművek. Alig maradt épen épület, talán az áram is minimális. A matriarcha szíve egész elszorult... minden olyan, mint amikor menekültek. Visszaidézte, hogy az emberek lángszórókkal, különböző puskákkal, pisztolyokkal üldözték őket, mint az erdei vadakat. Phillie osztozott az érzéseivel. Átkarolta a hátát. Edina felpillantott rá jégkék szemeivel, mire a szerelő biztatóan elmosolyodott:
-Itt vannak... tudom... Phillie bólintott.

Emanuel viszont egészen el volt borzadva a látványtól.
-Itt meg mi történt?- kérdezte döbbenten. Jean-Phillippe felé fordult:
-Amiről eddig meséltünk. Íme, az emberi kegyetlenség, teljes életnagyságban. Mielőtt Manu valami igazán cifrát káromkodhatott volna, a matriarcha előrébb lépett:
-Még így is túl nagy ez a terület. Külön kell válnunk, akkor nagyobb eséllyel megtalálhatjuk őket. Phillie bólintott:
-Osztom. Én megyek jobbra- a lány bátyjára nézett- Manu, te menj balra. És ne változz át, ha csak nincs rá komoly indokod. Lehet, hogy még mindig vadásznak a fajtánkra. Emanuel bólintott, majd húgára nézett. Edina előre fordult:
-Hát... akkor megyek előre- majd visszanézett a fiúkra- ha bárki találkozik velük, az jelezzen.

Azzal elindultak. Manu kifejezetten frusztrálttá vált a kihalt és sötét helytől. A sikátorok fala helyenként megrepedezve, helyenként a zoolook-okat sértő, fajgyűlölő feliratokkal és különböző rossz ómenű szimbólumokkal. Micsoda értelmetlen pusztítás lehetett itt... hányan estek áldozatául a puszta emberi kegyetlenségnek? Eszébe jutott, amit Nadine mesélt neki a világháborúról, kicsit bővebben. A másodikban nemcsak egyszerűen nyersanyag hiány volt... hanem a válságban az emberek összefogtak egy másik embercsoport ellen, őket vádolva minden szerencsétlenségért. Valóban... az emberek mindig könnyebben fognak össze valami ellen, mint valami mellett.

Ahogy a baljós falak között merengve baktatott, az egyik sarokra bekanyarodva beugrott fenyegetően elé egy alak. Megugrott ijedten, és rámeredt. Egy zoolook... egy oroszlánnő. Dús, szőke sörénnyel, nőhöz képest kicsit masszívabb testalkattal, macskaszerű, sötét szemeben apróbb ráncokkal. Megjelent mögüle egy másik alak is... egy medve. Egy hatalmas, fekete bundás, fekete szemű, vörös indián jelekkel tarkított medve. Amint Emanuel felmérte a helyzetet, felöltötte fekete párduc alakját, majd ordított. A másik kettő megtántorodott... nemcsak azért, mert Manu igencsak testesen üvöltött, hanem mert fajtársukat is fel vélték benne fedezni. Emberi alakot öltöttek. Az oroszlán egy kissé nyúzott, de erős nőt takart, aki most melegen elmosolyodott. A medve pedig egy kreol bőrű, hosszú, fekete hajú, fekete szemű indián, kis szakállal. Olyan furcsán nézett a párducra... mintha ismerte volna. Érdekesen... Manunak ugyanez az érzése volt a fickóval kapcsolatban. Ő is visszaváltozott.
-Excusez-moi- szólalt meg a nő nyugodt hangon, kissé rekedten- je ne savais...

Emanuel épp válaszolni akart, mire Phillie berohant:
-Hello, értem bömböltél? Ekkor meglátta a másik kettőt. A nő láttán egészen elérzékenyült... majd egész egyszerűen a nyakába ugrott:
-Mére, ça va? A nő elsírta magát, és homlokon csókolta... a fiát. Ők megtalálták egymást. Ahogy Manuban is tudatosult, a nő valóban egy anyatigris: valószínűleg mindig is ilyen erős volt, és masszív, hogy védje a családját. Beszáguldott Deen is. Ő is ismerőst látott, a másik alakban. Minden szó nélkül odafutott hozzá, és viharosan hozzábújt. A férfi letérdelt, és simogatta a lány haját. Edina valamit elcsukló hangon motyogott, de az alak csak tovább nyugtatgatta, homlokon csókolta. Ahogy a matriarcha kissé megnyugodott, megfogta a férfi kezét:
-Apa, szeretnék bemutatni valakit- majd Manu felé fordult- ő Emanuel, a bátyánk. Manu meglepődött a kijelentésen... Spartacus nem különben, de úgy tűnt, hogy megértette, miért tűnt számára az új fiú ismerősnek. Mint az egyik legidősebb zoolook tisztában volt a vér szavával. Bólintott:
-Így már érthető- kezet fogott a sráccal- üdvözöllek a családban, fiam. Manu nem talált szavakat. Egyszerűen csak kellemes, mély bizalommal töltötte el a kézfogás. A hovatartozás fogalma számára bővülni látszik...

Phillie közben anyjával beszélt:
-És a többiek? Tudtuk róluk valamit? Leona vonásai lassan elkenődtek, majd lassan csóválta a fejét:
-Semmi. Csak mi vagyunk... és Darien. A szerelő meglepődni látszott:
-Veletek van? Nem volt kötelessége ezt az utat választania.
-De ezt választotta- mondta a nő- az ő döntése. Emanuel felkapta a fejét:
-Ki az a Darien? Ekkor megszólalt még egy hang:
-Na, elállt a veszély? Mind odafordultak. Egy késő negyvenes, hosszú, fakószőke hajú, fekete szemű férfi lépett oda hozzájuk, arcán egy hatalmas vágással, ami végigment a bal szemén is. Fehér inge már összepiszkolódott, helyenként tépett. Amint megállt, eldobta a füstölgő cigarettát.
-Ő Darien- válaszolt Deen, ahogy bátyja felé fordult- Darien Vada. Az ikrek apja. Ő nem zoolook, hanem ember. A szóban forgó fickó felvonta a szemöldökét:
-De kiállok a társaim mellett. Ők is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. És ott van még a feleségem, a gyerekek... A matriarcha felé fordult:
-Hogy vannak? Edina bizalmasan elmosolyodott:
-Jól vannak. Örülni fognak, ha megtudják, hogy te úgyszintén. Darien bólintott, és rosszfiúsan elvigyorodott:
-Várni fogom őket. Szólj nekik...