Volt egy mesés, gazdag birodalom, melynek határai túlnyúltak a tengereken, folyókon, tavakon, büszke hegyeken, és vadregényes erdőkön. Ennél fogva rengeteg törzset és embertípust foglalt magában. Olyan sokfélék is voltak ezek a törzsek, hogy a király ki is hirdette: minden törzs, mely birodalma területén él, képviseltesse magát egy lovagként. Jelentkeztek is a különböző népek: volt lovag a mediterrán kereskedő nomádok közül, volt lovag a félhold kultusz tagjai közül, volt lovag északról, keletről, délről... csak az erdőből nem.
Az erdőben ugyanis mindenféle vadállatok laktak. Nemcsak rőtvadak és ragadozók... hanem volt egy törzs... tartásuk, beszédük, mint az emberé... és emberek közelében is emberien viselkedtek. Viszont testfelépítésük masszívabb volt, érzékeik, fogaik élesebbek, külsőre bozontosabbak. Ez a törzs annak idején annyira ragaszkodott állati őseihez, hogy félúton megakadtak az evolúcióban: félig emberek voltak, félig állatok. Külsejük és életterük ellenére igencsak békés teremtmények voltak. Az emberektől elzárkózva éltek, visszahúzódva, az erdőben, amely mindenféle földi jót kínál nekik.
Ennek a törzsnek volt az egyik erős tagja Grum, egy világosbarna bozontos, borostás, aranybarna szemű férfi. Kitűnő halász és favágó volt. Egy nap a király emberei őt találták meg az erdő határában, őt is értesítve a rendeletről. Azonban Grum nem kívánt részt venni a lovagok gyülekezésében. Elmagyarázta, hogy ő és törzse az emberektől visszahúzódva élnek. Az emberek ennek ellenére elkapták, ráerőszakoltak egy fekete páncélt, és magukkal vitték a kastélyba.
Ott volt már a többi lovag is: mindegyik más színű vértben. Mikor meglátták az akarata ellenére berángatott bestiát, a vörös páncélos Derai szarkasztikusan elmosolyodott. Derai az éppen megalakult lovagok közt a magas termetével, hosszú, göndör, fekete hajával, szakállával, és a sötét szemeivel már tekintélyt parancsolt. A többiek ösztönösen is meglátták benne a vezért. Így aztán, a sorakozó és az eligazítás után, mikor a lovagokat elküldték az étkezőbe, egyből elkezdett fúrni Grum ellen. Eleinte csak a megjelenésére tett megjegyzéseket, miszerint ilyen külsővel nincs helye köztük, és menjen vissza a vadállatok közé. De a csendes természetű Grum nem foglalkozott vele. Csak folytatta a vacsorát.
Derai pedig még inkább felbátorodott, majd felállt:
-Szóval, ha nem nemesinek, hát erősnek tartod magad?- elkérte egyik társától a buzogányt, majd a bestia mögé lépett- Hát lássuk! Azzal olyan erővel csapta hátba a súlyos fegyverrel Grumot, hogy az a terítéket lehúzva zuhant le a földre. Az ütés fájt neki... iszonyatosan. De nem annyira, mint Derai és a többi lovag gúnyos kacagása. Ennek ellenére lassan, a fájdalomtól kissé szédelegve felállt, némán leporolta magát, majd kivonult az étkezőből. Nem szerette a felesleges, értelmetlen harcot. Ő és a törzse úgy vallotta, hogy a harc az élelemszerzésről és az önvédelemről szól... nem pedig jelentéktelen provokációról.
Ahogy teltek a hetek, jelentéseket tett a királynál, mint az ember-állatok képviselője, és edzett a többi lovaggal, Derai egy percre sem állt le. És miután a többiek is látták, hogy büntetlenül kitolhatnak Grummal, hisz nem üt vissza, így ők is különböző csapdákat állítottak neki, kötéllel, vakajtóval, vagy ellopták a cuccait. Szerencsére, Grum nem maradt a problémáival teljesen egyedül. A kastélyban szolgáló királyi testőrsében ugyanis volt egy különleges kadét... egy rövid vörös hajú, zöld szemű lány, aki mindent megtett azért, hogy a férfiak közt szolgáljon, és elfogadják. Ő volt Caina. Egyik alkalommal, mikor Grum az udvarban lévő kútban próbálta lemosni arcát- mely a többi lovag újabb gonosz tréfájának volt az eredménye, a kadét odalépett hozzá. Szemügyre vette a fekete páncélos lovak beszakadt szemöldökét, eltört fogát, és felpuffadt arcát... majd átvette tőle a kendőt, amit maga mártott a vízbe, és törölgette a sérüléseket. Grum először megriadt tőle. A hetek alatt nem volt túl sok bizalma az emberekben. De amint a lány biztosította őt, hogy nem akar rosszat, lassan elengedte, és hagyta magát.
Caina valóban figyelmes volt vele. Hamar összebarátkoztak. Jó érzés volt számítania valakire, a családjától távol, egy ilyen pokoli verembe zárva. A kadét is hamar felismerte a bestiában nemcsak az emberséget, de a gyengédséget is. Olyannyira, hogy mellette valóban úgy érezte magát, mint egy nő, és nem úgy, mint egy másik katona. Viszont amikor Derai egy gonosz tréfaként egész egyszerűen rövid sorozatot lőtt a bestiára, amaz elszaladt, vissza az erdőbe.
Grum számára itt telt be a pohár. Nem elég, hogy pár golyó átütötte a páncélját, és kellemetlenül marta, de az eddigi szekálások után ez tényleg sok volt. Leszaggatta magáról a páncélt, amit maga mögött elszórva hagyott, majd különböző vadak felkutatására indult az erdőben. Erős vadakat keresett, mint a farkasok, a medvék, vagy épp a muflonok. Az állatokból próbált magának összeszedni egy kis sereget, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen Derainak, és mindazokért a támadásokért, amiket ellene irányított.
A rohammal azonban egy kicsit várt. Először a lőtt sérüléseit ellátta, és várni akart, amíg begyógyulnak. Ahogy az éjszaka leple alatt, az erdőszéli tábortűz mellett, ahogy kötést cserélt magán, ismerős illat csapta meg ez orrát. Mikor az illat irányába kapta a fejét, meglátta a kadétot. El is érzékenyült, hogy ez a számára kedves és törékeny teremtés képes volt utána jönni az emberek számára zord és félelmetes erdőbe. Caina pedig átölelte őt, és hozzábújt. Grum érezte, hogy elönti őt a kellemes melegség, és magához szorította a lány törékeny testét. A kadét pedig megfogadta neki, hogy segíteni fogja a Derai elleni csatában...
-És aztán mi lett?- kérdezte Kitsu kíváncsian, ahogy azokkal a nagy kék szemekkel bámult az ágyból. Grey Wolf az ágy mellett ült, és szelíden visszamosolygott rá:
-Nem tudni. Sajnos itt a történet abbamaradt. Viszont jól tükrözi a kapcsolatunkat az emberekkel a másik világban. Ahogy az első, ember és állat közé ragadt zoolook-okat, úgy minket is nehezen fogadtak el.
-De hát nem mások, mint mi- mondta a rókakölyök- ezt még Caina is felismerte. Farkas halkan nevetett, és megdörzsölte fia fejét:
-Mert az ő szíve tiszta volt, és nem a felszínes különbségeket tartotta szem előtt. Hanem azt, hogy mi a bennük a közös. Kitsu elmosolyodott:
-Úgy, mint Salvadora? Grey Wolf kissé ábrándosan sóhajtott, majd válaszolt:
-Igen... pontosan úgy mint Salvadora. És mint Anna Lisa. Kitsu elmosolyosodott, majd elfeküdt, féloldalt dőlten nézve apjára:
-Jó látni, hogy kijöttök. Mindkettőtökhöz ragaszkodom. Wolf megpuszilta a kis srác felét, majd betakarta:
-Mi is hozzád, kis haver. Na de most aludj, hogy olyan nagyra nőhess, mint Grum...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése