elders

Darien az emeletes ágy felső részén ült... a helyén. Kezében egy kissé gyűrött fénykép, rajta egy csodálatos, hosszú, fekete hajú, fekete szemű, fekete ruhás, vörös ajkú nő, kinek tekintete egyszerre volt vonzó és rejtélyes. Az emberi alakban lévő Leona lépett oda hozzá:
-Még mindig rajta legelteted a szemeid? A megviselt fickó a nőre pillantott:
-Egy pillanatra sem tudom feledni- eltette a képet az ingzsebébe- és miután a gyerekek így ránk találtak, úgy él bennem még mindig a remény, megtalálhatjuk őt is, és a többieket is. Leona sóhajtott:
-Én is így vélem...

Ekkor távoli léptek hangzottak. Azonnal felkapták a fejüket, Darien lemászott az ágyról. Majd látták, ahogy Spartacus bevezeti a vendégeket: Renatot és a Vada ikreket. A lányok a pillanatnyi döbbenet után azonnal apjuk nyakába ugrottak. Darien szorította magához őket:
-Kis drágáim... de jó látni titeket- homlokon csókolta mindkettőt- jól vagytok? Kita felnézett rá, majd arckifejezése aggódóvá vált:
-Az arcod... az a sebhely... mióta van? Az apa halkan nevetett, és megsimogatta a fejét:
-Ne törődj vele. Nem olyan rossz, amennyire ti hiányoztatok. Cez is felnézett rá:
-Büszke vagyok rád, fater- majd kíváncsian pillogott- muterról tudsz valamit? Darien a fejét csóválta:
-Nem, sajnos semmit. Azóta nem láttam.

Amint beszélgettek, Renato elégedett mosollyal figyelte őket a sarokból. Leona végül odalépett hozzá:
-Jöttél őket elkísérni? A matróz bólintott:
-Igen. Úgy érzem, ez a legkevesebb. A nő tovább kérdezősködött:
-És te? Tudsz valamit a szüleidről? Renato kissé komorabban, de ugyanabban a kellemes hangnemben folytatta:
-Igazából semmit. Az én családomban a gén egy generációban teljesen passzívvá vált... apáméban. Habár nagyapám nem csinált belőle ügyet, apám nem nézte jó szemmel, ha nagyfaterom valaha átváltozott. Ő mindig is túlságosan normális életet akart. Állítólag meg is döbbent, mikor megtudta, hogy nálam ismét aktív a gén. És bár, amíg nagyapám élt, és tudtam vele gyakorolni, fejlődni, apámék már korán szigorúan fogtak, hogy csak a legvégső esetben használjam az erőm... és a társaimmal szembeni megmérettetéseket maximálisan zárjam el. Ezzel nem is volt gond... Csak aztán...- kissé sötéten elhúzta a szája szélét- miután a főiskolán megtámadtak, és mentem hazafelé, a házat már üresen találtam. Ott voltak a cuccaim, két bőröndbe elcsomagolva, és sehol senki. Még elérhetőség sem. A szüleim egész egyszerűen kitagadtak.

-Szégyellhetik magukat!- vágott közbe Darien. Renato és Leona felkapta a fejét. A meggyötört fickó még mindig szeretettel ölelte a lányait, és folytatta:
-Egy igazi szülő nem tenne ilyet, mikor a gyermeke bajban van, akármilyen is legyen. Akár tiszta ember és fogyatékos, akár félvér, mint az én drágáim, vagy teljes egész zoolook, mint te, Leona vagy Spartacus... egyszerűen főben járó bűn a saját gyerekét a szükség idején cserben hagyni. Közben Krisztofina már olyan szinten meghatódott, hogy elkezdett sírni. Szorosabban apjához is bújt. Darien észlelte is, majd homlokon csókolta, és nyugtatgatta:
-Semmi baj, hercegnőm, ne sírj...

Renato szelíden elmosolyodott:
-Nem számít. Főleg, amíg Deen vezetése alatt biztosnak érzem a helyzetem. És persze Cezzel az oldalamon. Darien büszkén elmosolyodott:
-Mindig is tudtam, hogy megbízható gyerek vagy, Atu. Már akkor is rád mertem bízni Casey-t. Ezután sem lesz ez másképp...