él matróz

A tengerészeti főiskolán éppen diplomaosztó volt. A szépen kivasalt egyenruhás, végzős fiatalemberek közt ott virított az átlagnál valamivel fiatalabb Renato. Míg a többiek a húszon is túl voltak, ő épp, hogy betöltötte a tizennyolcat. Viszont különleges tehetsége és kitartása volt hajókhoz: mind a szerkezeti felépítésükről, mind a navigálásukról. Nem használt mágikus örökségéből egy cseppet sem. Egyedül az érdeklődése, a lelkesedése volt végig, ami a hajtotta. És lám, meg is hozta a gyümölcsét: itt van a végzősök között, mint az évfolyam legfiatalabb tagja.

Az ünnepség nyitóbeszéde már elkezdődött. Az igazgató nem győzte sorolni az iskola sikereit és támogatóit. Amint velük végzett, és tért volna rá a következő gondolatra, berobbant az épület fala. Egy félkatonai csapat vonult be, átcsörtetve mindenkin, és mindenen. Az egyik kiszúrta Renatót, és rámutatott:
-Ott van az a korcs dög! Kinyírni!- e szavakkal elővett egy gránátot, amit kibiztosított, és felé hajított. A fiatal tengerész látta a felé közeledő veszélyt... és hogy a rémülettől a körülötte lévő társai is ledermedtek. Alapjáraton azt diktálta volna az ösztöne, hogy fusson. Viszont az itteni képzés folyamán olyan mélyen belé nevelték a csapatmunkát, hogy azonnal társai épségét helyezte előtérbe. Így nem rohant el, hanem átváltozott... a riadt végzősök egy madárszerű bestiát látta felrepülni maguk közül, aki egy megidézett villámmal hatástalanította a gránátot... Viszont a következő pillanatban már olyan sortüzet kapott, hogy levágódott a földre... vagy 5-6 méter magasságból.

Ekkor már a tanár kar is elkezdett intézkedni, és próbált intézkedni, és az iskola tulajdonában lévő fegyverekkel kipaterolni a csőcseléket. A sirály csak sokkos állapotban feküdt a földön. Nagyon elsápadt, és még épp, hogy látni vélte, hogy csoporttársai körbeveszik, nemcsak sorfalat alkotva, de alaposan meg is bámulva őt.
-Szerintetek él még?
-Hé, Atu? Hallasz?
-Mi történt vele?
-Más is tudott róla, hogy ilyen szörnyeteg?
-Ezek után már nem is csoda, hogy ő a csoport legjobbja. Mindig is mondtam, hogy tud valamit, amit mi nem...

A nagy diskurában és alapzajban az igazgató utat vágott magának a bámészkodó tömegben, és lehajolt. Ő is elképedt a látványtól, de a többiekhez képest látványosan megőrizte hidegvérét. Lehajolt és lassan felnyalábolta a bestiát:
-Jól vagy, fiam? Nem esett bajod? Renato a fájdalomtól és a vérveszteségtől kábán nézett rá vissza:
-Nem akartam baj... mindenki jól van?- kérdezte rekedten. Az igazgató a fejét csóválta:
-Nem vagy eszednél, fiam. Na gyere!- és elindult vele, ki a tömegből.

A következő képkocka Renato számára már egy félhomály szoba volt... és hogy épp felkelt. A fájdalmat még érezni vélte, viszont azt is, hogy megfelelően ellátták. Halk diskura hangzott a sarokból. A hang irányába fordította a fejét. Az igazgató volt az... és láthatóan valami orvossal beszélt. A zoolook lassan feltápászkodott, és kissé félénken megszólt:
-Uram... A két alak azonnal felkapta a fejét, majd az igazgató odalépett hozzá:
-Minden rendben, fiam? Hogy érzed magad? Renato kissé kómásan bólogatott:
-Jól, uram... Ezután tudatosult benne, hogy nem változott vissza emberi alakban. Valószínűleg az úton a kórház felé a fél város látta, hogy miféle szörnyeteg is ő. Az iskolájáról nem is beszélve... és persze a támadóiról.

Felpillantott az igazgatóra:
-Uram, biztosíthatom, hogy ezt a képességemet nem használtam a tanulmányaim során. Minden akadályt úgy akartam venni, mint a társaim, mert velük szemben úgy tartottam igazságosnak. A mentor bólintott:
-Hiszek neked, fiam. Renato kissé meglepődött, majd az igazgató folytatta:
-Minden tanulómon rajta tartom a szemem. És láttam, hogy valóban a magad erejéből oldottál meg mindent, de még így is többet adtál bele, mint a többiek. Már az elején se volt kétségem afelől, hogy valóban azért vagy az iskolánkban, mert ez érdekel téged, és nem csupán a vele járó presztízs. Éppen ezért, nemhogy nem ítélem el a származásod, de ugyanúgy ragaszkodom ahhoz, hogy a mostani évfolyammal végezz, és az iskola felajánlásából kapj egy saját hajót.

Renato maga elé pillantott, és elmerengett. Ez már az elején is olyan mesés ajánlat volt, ami csak további motiváció volt a tanulmányaihoz. És úgy látszik, az igazgató szemszögéből az sem számít, hogy ő egy zoolook... félig ember, félig állat. Viszont abban már nem egészen volt biztos, hogy a többiek is ugyanúgy fognak rá nézni... sőt, talán még kockáztatja is az épségüket, hisz mindazok, akik vadásznak a többi zoolookra is, intézhetnek egy sokkal nagyobb erejű támadást. Így inkább feltápászkodott, és tiszteletteljesen fejet hajtott:
-Sajnálom, uram. De a történtek után nem fogadhatom el. Nem is maradhatok itt egy percnél sem tovább. Megtiszteltetés volt, hogy az iskola diákja lehettem, de nem kockáztatom meg, hogy az itt dolgozókat további veszélybe sodorjam, és megismétlődjön az, ami ma történt. Az igazgató a vállára tette a kezét:
-Így beszél egy igazi csapatjátékos, fiam. Igazán sajnálom, hogy nem maradsz velünk...

Az a nap visszatért párszor Renato mindennapi gondolataiba. Mennyi év is telt már el azóta? Már ki tudja. Úgyis időcsúszás van a két világ között. Most is ezen merengett, a Hold-tavon, hajója oldalában ücsörögve, mikor Cez leült mellé, és belé karolt:
-Tudom, hogy hiányzik. Ha a vizet bámulod, szinte mindig az iskolán nosztalgiázol. A srác visszanézett rá:
-Ags és Tara azt mondták, hogy rengeteget változtak odaát a dolgok. Szerinted megérné visszamenni? Casey elkomorodott, és lassan csóválta a fejét:
-Soha többé nem mehetünk vissza. A vállának dőlt, majd folytatta:
-A többségükben bíztunk, méghozzá éveken keresztül. Hogy tudnál visszamenni oda, ahol így elárultak? Emlékezz, hogy miután megtudták, mik vagyunk, egy percnyi biztonságérzetünk nem volt. Senkiben nem bízhattunk. Renato átkarolta a lány hátát:
-Tudom, tudom- majd ránézett- de hát mégiscsak ilyen a lényünk, hogy a kellemesebb részleteire ugyanúgy visszavágyunk. Cez rámosolygott:
-Szerencsére rád nem kell várni- hozzábújt- mert te itt vagy. Renato halkan nevetett, majd homlokon csókolta a lányt...