animus 1.

RTG, a bolygó, melyen évezredekkel ezelőtt három faj keveredett, és fejlődésük során a legerősebb jegyeket vitték tovább. Bizonyos fokig- az emberi és a sárkányember alakig- képesek is voltak alakváltásra. Ezt a képességet aztán az energia materializálásával fejlesztették. Először csak különböző anyagokat, tárgyakat, később fegyvereket materializáltak a tiszta energiából, később az alakváltást is belevonták, és sokkal szélesebb skálán tudtak új megjelenés formára szert tenni ezáltal. És mivel ilyen jól tudtak ily módon is alkalmazkodni különböző természeti viszonyokhoz, igencsak kevés volt a bolygón a mecha. Bizonyos automata kapuk, biztonsági rendszerek és a robotpilóta ki is merítette a mecha fogalmát. Aki valóban rendelkezett mechanikus segéddel vagy szolgával az édes kevés volt... jellemzően a nemesi vagy diplomata rétegből pár egyén, vagy a tudósok közül. Ők is, mint a testőrt vagy mint a segédet látták benne.

Az egyik ilyen tudós Cala volt, Gita húga. Nővéréhez hasonlóan hosszú fehér hajzuhataggal lett megáldva, viszont e mellé mélyreható fekete szempár párosult, melyek alázatosan néztek vissza a szemüveg mögül, meglehetősen törékeny testalkat, és élénkvörös, penge vékony ajkai. Ez a természetes megjelenése volt. Néha kihangsúlyozandó, hisz a materializálásból adódó alakváltás miatt egyes RTG lakók előszeretettel végeztek apróbb módosítást a külsejükön. A döntő többség ennek ellenére a természetes géneket részesítette előnyben.

Ez a fiatal hölgy, robot segédjével az oldalán épp a bölcsek elé járult. Az öt öreg és igencsak tapasztalt bölcs etikai kérdésekben hozott mindig döntést. Bárki fordulhatott hozzájuk tanácsért, de ha úgy ítélték meg, hogy valaki igencsak feszegeti az etikai és morális határokat, azt beidézték. Szerencsére, Cala az előbbi csoportba tartozott. Előterjesztést és engedélyt kért egy igen fontos kísérlethez.
-Szóval- szólt az egyik bölcs, hosszú ősz szakállát fésülve vékony ujjaival- ha jól értettem, a kísérlet tárgyát ez a mechanikus segéd képezné. E szavakkal a robotra meredt. A segéd nem reagált. Nem volt oka rá. Senki nem adta neki parancsba, hogy mozduljon. Egyedül a beszélgetést, és a képeket rögzítette- mint mindig. Ez az alapfunkciója. Ugyanazt a tudósokra jellemző halványzöld uniformis volt rajta, mint mesterén, jelezve, hogy az ő tulajdonát képzi. Kezein fekete kesztyű, fején arany szélű sisak. Az RTG lakók pszichológiája volt, hogy mecháknak nem csinálnak arcot, mert az emotívan befolyásol.

Cala bólintott:
-Igen, mélyen tisztelt bölcsek. A kísérletet arra alapozom, amire népünk a lélekvándorlást is, miszerint az energia nem vész el, csak átalakul. Így ha az energiát egy másik szemszögből közelíteném meg, és...
-Várjunk csak- szólt közbe erős hangján a bölcsek egyik női tagja, egy őszes vörös asszonyság- azt akarja mondani, hogy lélekkel ruházza fel ezt a mechát? A fiatal tudós némileg zavarba jött az erős hang hallatán, végül bólintott:
-Igen, asszonyom... Ez a célom. Az egyik szélső bölcs kifakadt:
-Ellenvéleményezem!- majd hozzátette- Cala deira Ardis T'het, a nővére Gita is ilyen merész ötlettel állt elő annak idején, mikor felfedezte, hogy a materializállással fizikai méreteket lehet változtatni. Ő azonban a felfedezését elfogadhatóvá tette, mikor óriás formájában győzelemre segítette szövetségesünket, Nixát. De az- mutatott rá a robotsegédre- hogy egy tárgyat lélekkel ruházzunk fel, az túl megy minden határon! Nem vagyunk mi istenek! Még a látszatát sem kelthetjük, hogy úgy viselkedjünk, mint ők! Ha ennek a mechának lelket adsz, azzal túllépsz egy igen fontos határt, méghozzá a teremtés határát! Cala viszont egy talpraesett lány volt. Ennek megfelelően is tudott érvelni a felvetésre:
-Mi nap mint nap teremtünk valamit: materializálunk tárgyakat a tiszta energiából... és ott vannak kapcsolatok, találmányok, jobb életkörülmények... szabályok, ami által demokráciánk életképes. Ebből a szempontból nem ez lenne az egyedüli. A másik öreg hölgy- ősz hajával kontyban- helyeslően bólogatott:
-Kitűnő érv. Igazán átgondoltad ezt, ifjú hölgy. De mi lesz a lélekkel, ha ebbe ilyen testbe zárod?
-Erre is gondoltam- a fiatal tudós a mecha segéd vállára helyezte kezét- Manu egy igen fejlett mecha. Rögzíti a képeket, a helyzeteket, a hangokat, amiket azonnal elemez és feldolgoz, így gyorsan tanul. Rendelkezik hanggenerátorral, így képes audiós kommunikációra, hangban történő kifejezésre. Emellett a fémtestet, és az azt borító vékony fekete szövetet nano-érzékelőkkel láttam el. Eleinte ennek biztonságtechnikai szerepe volt, hogy a mecha segédem tönkre ne tegye magát... vagyis a fájdalom érzékelésével kitérjen az adott helyzetből. Viszont ezeket az érzékelőket tovább fejlesztettem, így rendelkezik azzal az érzékelő-skálával, mint mi, organikusok. A kontyos öregasszony bólintott:
-Megfelelő imitációja az életnek.

Ekkor megszólalt a középső bölcs, akinek a szakállába aranygyöngyök voltak fűzve. Ezek az elismertséget szimbolizálták, ő volt a bölcsek legidősebbe, és egyben legtapasztaltabbja. Az ő szava volt az igazán döntő:
-Cala deira Ardis T'het- szólt tekintélyt parancsoló hanggal- ugye tudod, hogyha lélekkel ruházod fel ezt a mechát, akkor egyben felelőssé is válsz érte? A tudós a robotsegédre nézett. Amaz felé fordította a fejét. A programja szerint ha a teremtője felé néz, akkor neki is felé kell fordítania a fejét. Ez csak egyszerű protokoll, egy parancs, amit be kell tartani. A lány látta magát a sisakban visszatükrözve. A mechanikus segédjének nincs beleszólása ebbe a kérdésbe... döntése sincs... mert nem ismeri az olyan fogalmakat, mint "lélek", "jó", "rossz", "felelősség" vagy éppen "etika". Ő csak teszi, amire utasítják, vagy amit a belé írt program enged. És valahol ez az, amitől mélyen Cala is tartott... hogy mi lesz, ha rosszul dönt. De ő egy organikus... egy kíváncsi lény. A döntés az ő kezében van, és mint ezzel, a felelősség is őt terheli. Ez volt a legelső dolog, amivel a kísérlet felvázolásakor számolt. Visszafordult a bölcsek felé:
-Igen- válaszolt határozottan- tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy felelőssé válok a mecha iránt. És ezt a felelősséget vállalom. A középső bölcs elismerően bólintott:
-Okos lány vagy te, Cala deira Ardis T'het. Az érveiddel is meggyőztél minket. Épp ezért sok sikert kívánok neked ehhez a kísérlethez, és a további munkáidhoz. Cala alázatosan meghajolt:
-Hálásan köszönöm, mélyen tisztelt bölcsek. Ígérem, nem fogok csalódást okozni. Ahogy elfordult, intett a mechanikus segédnek:
-Manu, kövess! A robot végre parancsot kapott. Készséggel teljesítette, és némán követte teremtőjét...


Cala még aznap délután belefogott a munkába. Egész eddig erre a pillanatra várt, csak a bölcsek engedélye hiányzott ahhoz, hogy teljesíthesse. A saját lakásának tetejére mentek- majdnem minden épület tetején kert vagy park volt. Emellett az épületek kellően szellősen álltak egymástól, hogy a Napcsillag fényéből- talán a legfőbb energiaforrásból- mindenkinek jusson. Amint felértek a gyepre, a lány mohón megkereste az egyetlen kikopott felületet. Ott csak a csupasz föld volt, semmi más. A mechanikus segéd ott állt mellette. Ismételten rögzítette a képsorokat, mint mindig. Cala jeleket írt a porba... egy áldást. Az RTG-n nem volt különbség vallás és tudomány között: a Sötétség-kultusz minden kasztot, minden réteget átitatott. Maga a tudomány is arra alapoz, hogy a világ a sötétségből keletkezett, ezáltal minden energia és anyag is. Az áldás, amit Cala a porba írt, a következő volt: "Legyen áldott a Sötétség, mely életet és tehetséget adott nekem eme feladathoz, és legyen áldott a lélek, mely a kozmoszból vétetik és életre adatik." Amint ezzel végzett, bal tenyerét végighúzta az írás felett, majd a feje felett. Ez követően felállt, a Napcsillag felé nézett, és kinyújtotta kezeit. A legtöbb RTG lakó egyenesen a Napcsillag energiájából materializál. De ha az nincs, akkor a levegőben részecskéket, hőt, töltést, vagy sugárzást használja fel. Cala most a szokásosnál is erősebben koncentrált, hisz hatalmas mennyiségű energiára volt most szüksége.

Amint érezte, hogy kellő mennyiséget sikerült megragadnia, egy határozott mozdulattal "szakította ki", és formálta egy tömör, fényesen izzó gömbbé. Ezután azon a kis területen félhomály borult pár percig, hisz a rákövetkező fotonok még nem érkeztek meg, hogy bevilágítsák. A tudós odalépett a mecha segédhez és a mellkasába helyezte a gömböt. Az energia azonnal beleolvadt a fémtestbe, kitöltve minden kábelt, drótot, chipet és hézagot, átitatva az érzékelőket és a memóriát. A robot egy pillanatra fel is tűnt fényleni. Cala viszont térdre rogyott, és zihált. Még soha nem dolgozott ilyen roppant mennyiségű erővel, és ez egészen megerőltette fizikailag.

A robot viszont elkezdett meglehetősen furcsán viselkedni. Amint a pillanatnyi izzás kialudt, és az energia végig kitöltötte testét, hirtelen ráébredni vélt dolgokra. Mintha egyből minden jelentőséget nyerne. A kezeire nézett, megnézte alulról- felülről. A helyén vannak, mégis... valamitől olyan más... Végigtapogatta a sisakos fejét. Igen, ez is a helyén van. Majd végig a testét. Semmi nem változott, minden egyes része a helyén van. De olyan  furcsa az egész... tényleg ilyen lenne a fizikai való? Körbenézett. Meglátta maga előtt a térdelő, ziháló lányt. A memória erről raktározott el valamit... igen, megvan. Ez a személy építette ezt a fémtestet. Ez az egység igencsak kellemes dolgokat rögzített erről a lányról. A memóriában volt más is... méghozzá képsor egy ehhez hasonló helyzetről, hogy ilyenkor mit is illik csinálni. A mecha lehajolt, és kezet nyújtott a tudósnak:
-Segíthetek? Cala felkapta a fejét. Jól látta, amit látott, segédje saját akaratából ajánlott neki segítséget.
-Köszönöm- mondta, és megfogta a kezét. Ez most érezhetően más volt... A robot már kapta el a kezét, mikor majdnem lezuhant a lépcsőről, de az a fogás nyers volt, és érzéketlenül szoros. Ez viszont határozottan figyelmes, és gyengéd.

Felállt vele szembe. Tudta, hogy a kísérlet sikeres, de izgult, és nem tudta, hogy mit kérdezzen, hova tovább. A mecha viszont időközben tovább elemezte őt, és újabb információkat hívott elő a memóriából:
-Cala?- kérdezett rá. A lány gyermetegen elmosolyodott:
-Igen, én vagyok Cala. A segéd lassan bólintott:
-Ez az egység sok memóriát tárolt rólad- majd enyhén oldalra billentette fejét- Mi történt? A tudós lassan elkezdett magyarázni:
-Kiragadtalak a kozmikus erőből, és a robot segédem testébe helyeztelek. Hogy érzed magad? A mecha ismét a kezeit nézegette:
-Szóval ilyen egy fizikai való- ismét a lányra nézett- még soha nem volt fizikai testem. De... valahogy nem is hiányzott... nem voltam tudatában, hogy szükségem lenne rá vagy nem.
-Hogy hívnak?- kérdezősködött tovább Cala- van neved? A segéd kissé lejjebb hajtott a fejét. Egyszerű kérdésnek tűnt, de nem találta a választ. Mivel eddig csak az energia egy része volt, összeolvadva a közössel, így nem volt külön neve vagy megnevezése. Viszont a gép memóriája nagyon jól jött. Azonnal rengeteg ismeretet hordozott magában arról a környezetről ahová került, így erre a kérdésre is talált választ:
-Ezt az egységet Manunak hívják. Részemről ez a név megfelel. Cala elmosolyodott:
-Manu... üdvözöllek az élők közt. Azzal megölelte. A mecha még soha nem tapasztalt ilyesmit- legalábbis a memóriában nem talált rá adatot, hogy az érzékelőit érte volna valaha ilyen inger. Viszont hasonló helyzetről talált képsorokat. Így ismét tudta, hogy reagáljon ebben a helyzetben... és ő is megölelte a lányt....