Az integrálódás komolyan megkezdődött, miután a határsivatag teljesen eltűnt. Kicsit vonakodva, de a népek megindultak egymás birodalmába. Az egykori deghyomi tolvaj, Soot is élt ezzel a lehetőséggel. Előkaparta egykori övét, dobótőreit, tolvajpalástját, és izgatottan megindult visszafelé, egykori otthonába, a tűzvörös ég alá.
Szinte remegett az izgalomtól. Már eltelt egy évtized is, mióta utoljára látta azokat a macskaköves sikátorokat. Hallott az odaát történt változásoktól, egyszer magától Tom Focustól... de vajon mennyire lett más a szülővárosa?
Átvágta magát az erdőn. Az egykori csupasz, élettelen földek helyén tündérek, és áldozatot bemutató mágusok tanyáztak. Már ettől az az érzése támadt, hogy egy másik univerzumban jár. De nem állt meg. Sokkal jobban izgatta maga a város. Ahogy elsőként kilépett, a varázstudók gyűrűjében találta magát. Szembeszökő volt, hogy a rozoga kunyhók helyén már stabil kő- és téglaházak állnak. A fiatal mágusok ráadásul már erősen hanyagolták a maszkot. Mivel az uralkodó éreztette ezzel az egész kaszttal, hogy a mágia nem egy szégyellnivaló vagy megvetendő dolog, így a varázstudóknak volt okuk rejteni az arcukat. Ebben a gyűrűben állt a három szentély is, amiket csak távolabbról látott.
Beért a középső gyűrűbe. Itt már megállt, és alaposan szétnézett. A kisiparosok virágoztak, az utca és az épületek láthatóan rendben voltak, a különböző szomszédok egymással diskuráltak. Annak idején innen származott, egyszerű fegyverkovács fiaiként. Abban a háborúban vesztette el a szüleit, amiben Tom Focus is. Az akkori király minden lehetséges helyről és kasztból mozgósította a férfiakat. De míg anno a kék macskát a varázslónő fogadta be, őt az egyik helyi tolvajklán. Vajon mi lehet velük?
Még egy gyűrűvel feljebb ment, a harcosok gyűrűjébe. Abból a szempontból semmit sem változott, hogy maradt ugyanolyan nagy és jelentős. Nem is csoda, hisz Deghyom, mint katonaállam nem boríthatott fel évezredes tradíciókat egyik évről a másikra. Viszont a hely sokkal konszolidáltabb volt... már nem repültek a kések és a balták minden sarokról, bár a fogadókban ugyanolyan bohém élet folyt. Soot elmosolyodott. Mily zene füleinek és felüdülés a szemeinek. Szülővárosa valóban virágzóbb és élhetőbb lett, mint valaha. Nem győzött betelni a látvánnyal... talán azért sem, mert piszok sokáig volt távol, és most döbbent rá igazán, hogy mily csodás helyet hagyott is a háta mögött, mikor elmenekült. Kegyetlen idők voltak azok... most viszont minden a megbecsülés és a testvériség jegyében zajlik.
Megérkezett ahhoz a fogadóhoz, ahol egykor a tolvajklánja is tartózkodott. A Késdobáló cégére ugyanolyan patinásan himbálózott az ajtó fölött, mint annak idején. A fekete patkány sóhajtott. Otthon, édes otthon... hát még áll. Az ajtóra nézett. Oly sok év után eszébe jutott a titkos jelszó. Ugyanis ide nem léphetett be akárki... csak ők, és a király. Odalépett, lekopogott egy meghatározott dallamot... és várt. A következő pillanatban nyílt is az ajtó, és egy zöld sárkányember meglepett pofával nézett vissza rá.
-Hello Ferlex- köszöntötte halkan, mosolyogva Soot- rég nem láttuk egymást. A szörnyeteg szélesen elmosolyodott, majd lendülettel megölelte a patkányt:
-Soot! Öregem! Ezer éve nem láttalak! Mi szél hozott vissza haza? Egy ismerős, aki annyi idő után ugyanúgy köszönti, mint anno. Kormos nem tudta visszafojtani meghatottságát. Kicsit jobban a fejébe húzta tolvajpalástja csuklyáját:
-Mindent elmesélek töviről hegyire- hangja kifejezetten rekedté vált- de előbb bemennék. Ferlex lelkesen bólogatott:
-Persze, persze, gyere csak! Azonnal szólok a többieknek! Nagyon fognak örülni, hogy itt vagy, még a csapossal is hozatok a legjobból!
Azzal betette maguk mögött az ajtót....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése