Álmos reggel. A napsugarak lustán sütöttek be a szobába. Tara készülődött csendesen, de Ags még erre a kis neszre is felébredt:
-Te meg hová mész?- kérdezte kómásan. A lány visszanézett rá:
-Mégis minek tűnik?- mosolyodott el- Ki a városba. Erre a szóra a bozontos hippi egyből magához tért, hisz azonnal elkezdett aggodalmaskodni:
-Micsoda? Egyedül? És így? Le se kened magad valamivel? Tara viszont némán csóválta a fejét, majd hozzátette:
-Mondtam, nem menekülhetek egyfolytában. Nem hagyhatom, hogy a múltbéli félelmeim megbénítsanak. Különben is, tisztában vagyok a képességeimmel. Ha bármi történne, meg tudom védeni magam. Darko sóhajtott:
-Na jó- mondta beletörődve- de ha bármi történik, azonnal szólj. A lány elmosolyodott, majd kilépett.
Furcsa volt teljesen egyedül, minden alapozó nélkül kilépni az utcára. Érezte, hogy lelke reszket is ettől az új tapasztalattól. Azért lopva körbe-körbe nézett. A többi járókelő néha lopva rávetett egy-egy lenéző vagy kissé megbotránkozó pillantást, de más nem történt. Talán azt hitték, hogy valami mutatványos, aki kékre festette magát. Lassan Tara is kezdte megszokni ezeket a tekinteteket, és felismerte, hogy egyik sem volt fenyegető. Ha annak idején bármi is kiszivárgott a kísérletekről, valószínűleg nem ismerték őt fel. De így van ez jól.
Megállt az egyik trafikosnál újságért. Az újságos gépiesen kiszolgálta... majd ahogy átvette és elkezdte számolgatni az aprót, a tekintete hirtelen mereven megakadt a lányon. Ez Tarának is feltűnt. Felpillantott a lapról, és félszegen megkérdezte:
-Valami gond van, uram? Talán az apró? A fickó nem válaszolt, csak lassan elmosolyodott, és szemén látszott, hogy valami beugrott neki. Rámutatott a kék lányra:
-Tudom már, hogy ki vagy te... nem hiába voltál nekem ismerős. Tara azonnal a szíve mélyéig elhűlt. Összecsukta az újságot, és tett lassan egy lépést hátra:
-Én?- folytatta riadtan, halkan- ugyan, biztos, hogy nem... Az újságos tovább bólogatott:
-Dehogy nem, ismerlek én. A fél város ismer.
Azzal kihajolt a bódéból, és kikiáltott:
-Nézzétek, emberek! Visszajött Lady Spark! Azonnal mindenki felkapta a fejét. Tara pedig lemerevedett a döbbenettől. Annyira előjöttek régi páni félelmei, hogy rögtön a legrosszabbra gondolt. De úgy látszik az emberekben ő mégiscsak úgy maradt meg, mint a rejtélyes hős. Perceken belül kisebb tömeg gyűlt hozzá, alaposan végigméricskélve őt, és kérdésekkel bombázták:
-Hol voltál ennyi ideig?
-Miért nem jelentél meg eddig nappal?
-Jé, neked tényleg ilyen a bőröd?- ezt épp egy kis srác kérdezte, aki a karjába csimpaszkodott, és jobban szemügyre vette a kezét. A lány valóban kissé megijedt... de ez inkább megilletődés volt, mintsem félelem.
-Igen, ilyen vagyok- próbált válaszolni a maga visszafogott stílusában- eddig napközben lekentem magam, hogy ne legyek feltűnő a kék színem miatt.
Egy nyegle kölyök folytatta:
-És mitől lettél ilyen? Elraboltak az ufók? Lady Spark ekkor érezte úgy, hogy jobb volna kiszakadni a tömegből, és diszkréten próbált utat vágni magának:
-Nem, de nem szeretnék beszélni róla...
-Mi az igazi neved?- kérdezte egy nő, de Tara ezt teljes mértékben válasz nélkül hagyta. Viszont újabb kérdés dömping árasztotta el:
-Kik a szüleid?
-Honnan jöttél?
-Merre laksz?
-Mit csinálsz szabadidődben?
-Mivel foglalkozol?
-Szórj villámokat!
Az utolsó kérés nem egészen maradt viszonzatlanul, hisz a lány már úgy megijedt az őt körülvevő tömegtől, hogy villám sebességgel elcikázott. Az emberek csak egy villámot láttak elsuhanni, semmi többet. Lady Spark az egyik sikátorba húzódott pár utcával odébb. Háttal a falnak dőlt... majd lassan lecsúszott rajta, és leült. Némán elmosolyodott. Kellemes meglepetés, hogy az emberek világában kissé máshogy alakultak a történések, mint amire számított...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése