Lady Spark már rég volt ilyen ideges: torka és gyomra egyaránt elszorult, és érezte, hogy arca és keze egyaránt elkezd hűlni. Ags viszont megfogta a kezét, ahogy odalépett hozzá, összefonva ujjaikat:
-Egész biztos, hogy készen állsz erre? A lány kissé hezitálva fordult felé, majd bólintott:
-Muszáj. Nem halogathatom az örökkévalóságig. Nem menekülhetek a végtelenségig a félelmem elől. A zoolook visszamosolygott rá:
-Épp ezért leszek melletted, hogy segítsek. Ne félj, amíg engem látsz. Tara kissé megenyhülten mosolygott vissza:
-Tudom. És köszönöm neked. Az első pillanattól megadtad nekem mindazt, amiben odaát nem volt részem.
Ahogy végigmondta, átléptek a fénykapun... és az emberek világában kötöttek ki. Nem is akárhol... ez volt az a város, ahonnan a kék lány származott. Meg is rohamozták a régi, keserű emlékek és érzések: a számkivetettség, a közöny, az empátia teljes hiánya. De valahogy más volt kicsit a környék. Annyi év után nemcsak ő, hanem a város is változott kisebb-nagyobb mértékben. Darko kérdően ránézett:
-Merre? A lány némán körbevizslatta a környéket, majd kiszúrt egy ismerős utcát:
-Erre. Ahogy elindultak, még mindig fogta a bozontos hippi kezét. Egy percre nem engedte. Úgy érezte, hogy a sok keserű tapasztalattal teli helyen ő az egyetlen biztos pont számára.
A ház, ahová értek, szintén megváltozott: az egykoron katonai precizitást és komorságot sugárzó épület és udvar most japán kertté alakult, és a falat borostyánok futották be. Az ablakpárkányok lévő bonsaiok közt pedig egy ismerős alak matatott. Lady Spark még így is, hátulról, és az uniformisa nélkül is megismerte az alakot. Azonnal meg akarta szólítani, de torka elszorult, hangszálai egész egyszerűen lebénultak. Viszont az alak érezte a látogató tekintetét a hátán. Meg is fordult. Az a katonai orvost volt az, aki befogadta őt a kiszabadítás után. Azonnal felismerte a lányt, elmosolyodott:
-Tara, hát itt vagy?- azonnal megindult felé. Azonban Tara még mindig nem jutott szóhoz. Akkor sem, mikor egykori gyámja örömtelien átölelte, és halkan nevetett:
-Úgy örülök, hogy látlak. Úgy eltűntél.... azt hittem, többé nem látlak viszont. Ezek a szavak némi enyhülést hoztak a lány félelemtől megbénult testére. Sóhajtott, majd az orvos vállára hajtotta a fejét:
-Rengeteg mondanivalóm van- suttogta szinte- folytathatnánk odabenn? A férfi ránézett, megpaskolva a vállát:
-Persze, persze... foglaljunk helyet!
A lakásban is rengeteg minden megváltozott. Lady Spark már nem érezte a közönyt a falakból, amik azóta át lettek festve, és új képek kerültek fel rájuk.
-Takaros, mi?- kérdezte a katonai orvos, ahogy látta a nézelődő lányt- pár éve nyugdíjba mentem, és úgy döntöttem, hogy megszabadulok mindentől, ami a munkához kötött. Tara bólintott, és kissé hezitálva válaszolt:
-Igen, valóban az. Sokkal kellemesebb a kisugárzása.
-És?- kérdezte a férfi- Merre jártál ez időtájt? Mit csináltál? A kék lány sóhajtott, majd belekezdett:
-Szó szerint kimenekültem a világból... egy olyan helyre, ami befogadott- ekkor a mellette ülő bozontos hippire pillantott- ő itt Ags. Ő és a társai segítettek megnyílni. Rengeteget köszönhetek neki. Az egykori gyám elmosolyodott:
-Szimpatikus fiatalember. Pedig azt hittem, hogy félsz az emberektől.
-De Ags nem ember...- szólt el magát véletlenül Lady Spark. Azonnal észre is vette magát, és kínos pillantást váltottak a sráccal.
Az orvos halkan nevetett:
-Valóban? Mégis mi más lenne? Darko végül úgy döntött, hogy válaszolt:
-Zoolook vagyok. A magamfajták közvetítők az emberek, és a természet között.
-Szóval ő ilyen varázsló- vágott bele Tara. Nem akarta, hogy Darko folytassa. Félt, hogy származását tekintve ugyanolyan sorsra jutna, mint egykoron ő. Hiába szerelt le régesrég a vendéglátójuk, ő nem bízott benne... az, hogy a katonaságban vannak a legszemetebb alakok, azt már korán megtanulta, és ez alól nem volt hajlandó kivételt tenni. A fickó pedig ismét elmosolyodott, és bólintott:
-Ez kedves.
Ezután végigmérte ismét a lányt, majd megjegyezte:
-Viszont számomra mégis az a legkedvesebb, hogy ennyit változtál. Nemcsak szebb lettél, de nyitottabb, és bizalmasabb. Annak idején nem igen tudtunk így elbeszélgetni. Mindig a szobádba zárkóztál, és bármilyen óvatosan próbáltam hozzád közeledni, nem engedtél magadhoz. De nem hibáztatlak. Tudtam, min mentél keresztül, a te esetedben természetes volt, hogy így reagálsz. Tara rápillantott, mélyreható, komoly tekintettel:
-Sajnálom, hogy nem búcsúztam el. Ez lett volna a legkevesebb. Az orvos elmosolyodott, és a lány vállára tette kezét:
-Most már nem számít. A fő, hogy jól vagy- majd egy pillantást vetett Ags-ra- és, hogy van, ki vigyáz rád...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése