new neighbours

Zoé átkísérte más-világi társait az új lakásukba: egy, a negyedbeli bérház negyedik emeletére. Nem egészen tűnt igénytelennek, inkább sajátos hangulatot kölcsönzött az kissé megfakult tapétákkal, enyhe füstszaggal, és nyikorgó parkettákkal. Ezt leszámítva minden rendben volt: az ágyak, a konyha, a fürdő... egy szavuk nem lehetett. Ahogy bementek, és pakolták le holmiaikat, a sámán magyarázott:
-Haveromé volt. Ő tovább költözött a belvárosba- végignézett társain- ha álljátok továbbra is a rezsit, semmi sem fog feltűnni neki. Kicsi elvigyorodott:
-Kösz, Zoé! Egy tündér vagy. Celestino viszont inkább a gondolataiba meredt - ezt főleg arról lehetett megállapítani, hogy hellyel-közzel igencsak mereven fixálta a padlót. Aztán visszanézett vendéglátójukra:
-Valamit nem értek- a két hölgy felé fordult, majd folytatta, ahogy a sámán felé mutatott- Te segítesz ezeknek a népeknek, pedig folyton egymásnak esnek. A problémák mind ugyanazok a pitiáner dolgok. Akkor hát... miért? Zoé vállat vont:
-Ilyen vagyok, törődj bele- majd végignézett rajtuk- amúgy merjétek azt mondani, hogy ennek ellenére nektek nem okoz örömöt, ha segíthettek. Ha jól tudom, pont ezért választottátok, hogy maradtok. A sötét angyal folytatta:
-Nem is arról van szó. De odaát senkit nem verettek meg pénzért, és nincsenek faji különbségek. Egy pillanatra elgondolkozott, majd hozzátette:
-Volt egy nap, mikor sötét lények törtek be hozzánk. De mind a mai napig nem tudom az indítékot- visszapillantott vendéglátójukra- csak azt, hogy azokat a lényeket mágiával idézték meg.
-Látod, cukorfalat, problémák mindenhol vannak- folytatta Zoé- azonban egyszerű világ egyszerű eseteket kíván.

Ekkor nyílt az ajtó... és egy színes bőrű kis srác lépett ki rajta. Amint meglátta, hogy a híres-hírhedt fekete szárnyas alakok a szomszédjai, szemei először riadtan elkerekedtek... aztán csillant bennük némi reményszikra, majd odasietett hozzájuk:
-Hé, ti ott! Ti vagytok azok a halál sötét angyalai, ugye?
-Igazából...- kezdett magyarázkodni Kicsi, mintha mi sem lenne természetesebb- én démon vagyok... vagyis voltam. Szal nem egészen mondhatni angyalnak... úgyhogy stimmel is meg nem is. A sámán rászólt a jövevényre:
-Ejnye, kiskrapek! Mit lébicelsz idekinn ilyenkor? Nem az ágyban lenne a helyed? A kölyök kétségbeesetten nézett rajtuk végig:
-Nem tudok! Aput várom. Már régóta nem jött haza! Nem tudom mi van vele!- sipítozott aggodalmasan- a déli sikátorokból szokott érkezni, és már itthon kéne lennie....

A hármas összenézett. Celestino konkrétan úrnője felé fordult:
-Azon a környéken kaptuk el a legtöbb bűnözőt. Gondolod, hogy belekeveredett valami balhéba? A démonmágiás elmosolyodott:
-Most azonnal utánajárunk. Zoé intett:
-Várjatok mucikáim! Azt se tudjátok, hogy kit keressetek. A páros felé fordult, a sámán pedig a kis srácra:
-Megengeded, szívem? Mielőtt a kölyök bármit is válaszolhatott volna, a sámán a fejére nyomta a tenyerét, majd behunyta a szemeit, és révült valahová. Alig telt bele egy perc, már vette is le a kezét, majd Kicsi felé fordult:
-Királykék aura, türkiz füsttel, sötét fémes szikrákkal. Meg fogod találni. Az egykori hollónemes bólintott, majd intett társának, és már repültek is ki az ablakon.

Az említett terep valóban a negyed leglepusztultabb része volt, elég kétes hírrel, a szomszédságában rasszista városnegyeddel. Itt ütköztek a konfliktusok, élesedtek ki a helyzetek, a kések, és törtek az állkapcsok. Az auralátás, az egyik Kicsi által használt készség mindig remek segítségnek bizonyult, ha valakit meg kellett találni. Ez még a démoni mivoltjának hagyatéka, az ő fajtája nem is igazán arc alapján kereste a másikat, sokkal inkább auráról. A betolakodókat is ekképpen szűrték ki. Így bármilyen álruha a démonok völgyében annyit ért, mint halottnak a csók.

Felismerni is vélte a sámán által leírt aurát az egyik ház félig szakadt tetején belátva. Intett társának. Celestino engedelmesen követte őt, majd finoman, halkan landoltak a tetőn, jobban szemügyre véve a jelenetet. A célszemély egy széken ült megkötözve, miközben másik két gorilla verte, egy öltönyös pedig halál nyugodtsággal állt vele szemben. Mikor intett, a két segéd megállt, majd beszélt:
-Még mindig nem köhögöd fel a dohányt? A célszemély zihált, a fájdalomtól a világát alig tudta, nemhogy levegőt venni:
-Már mondtam... nem tudok most fizetni... haladékot kérek... Az öltönyös megcsóválta fejét:
-Ejnye. Ha csak úgy haladékot adnék, akkor mindenki könyörögne érte. Nincs kivétel. Mid van?
-Semmi, csak a családom!- fakadt ki a célszemély- de ha egyetlen hetet kaphatnék... csak egyetlen egyet... Azonban a fejes nem várta végig. Máris intett megint a gorilláknak, akik ismét megindultak, hogy ellássák a baját.

Ezt a duó már nem várta meg. Máris ugrottak, Celestino pedig sétapálcájából előrántotta karját, és a két gorillát keresztbe kettévágta. Kicsi pedig a fejesnek vetette magát, végigkarmolva az arcát. A fickó ijedtében szinte kivágta a magas C-t. Az egykori hollónemes nem hagyta szóhoz jutni: megidézett egy démonlángot, és felégette az arcát. Csak azután ugrott le róla. A fickó riadtan csapkodta fejével a kezét, ahogy körbe-körbe futott a szobában:
-ÁÁÁÁÁ! Miért, miért, miért? A testőr eltette kardját, vissza a sétapálcába:
-Hogy tanuljon végre a fajtád, hogy semmi nem maradhat büntetlenül. Valószínűleg az öltönyös ezt már nem hallotta, merthogy a rémület és a fájdalom annyira az eszét vette, hogy elájult. Arcán viszolyogtató égésnyom maradt. Miközben Kicsi oldozta el a delikvenst, az meglepetten nézett végig rajtuk:
-Maguk azok a halálangyalok- majd körbe a hullákon, az égett tagon, és ahogy felállt, ismét a duón- de hát... mégis hogy találtak meg? A démonmágus elmosolyodott:
-A fia szólt. Helyes gyerek, ölelje meg a nevünkben is. A megmentett hálásan elmosolyodott:
-Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
-Egyszerűen- válaszolt Celestino a megszokott komoly stílusában, bár megjelent arcán egy aprócska mosoly- csak ne kopogjon be a szomszédba...