kihalt falu

Phernai igen messze vágtatott a tűzvörös ég alatt. Napnyugtára, az erdő szélén állította meg táltosát. Lendületesen lecsúszott a hátáról, majd megsimogatta nyakát:
-Köszönöm, Rosina- majd a fák sűrűje felé fordult- Elég nagy utat tettél meg velem, amondó vagyok, hogy pihenj. Alig, hogy végigmondta, meglepetésére hangokat hallott az erdő mélyéről. Nem rémisztő búgást vagy süvöltést, hanem népekét... mintha odabenn lennének.
-Bizalomgerjesztőnek tűnik- mosolyodott el, majd felnézett a vörös paripára- mit gondolsz? Az unipegazus bólintott, így elindultak befelé.

A zajok lassan bár, de erősödtek. Ahogy haladtak fák és bokrok lassan eltávolodtak egymástól, rápillantást engedve egy tisztásra. Első ránézésre egy hatalmas falunak tűnt, terebélyes termőterülettel, körülöttük fenyőkkel. Azonban a házak alig harmada tűnt újszerűnek, vagy lakható állapotban... a többi üresen tátongott. A herceg és hátasa értetlenül összenéztek, majd tovább indultak. A termőterületről épp három fehérnép indult meg, megrakott kosarakkal: egy angyal, egy gekkó, és egy ork - az utóbbi terebélyes külseje ellenére széles mosolyával, és hatalmas, sötét, meleg pillantású szemeivel sokkal inkább egy anyáskodó figura benyomását keltette, semmint rémisztőét. Mind a hárman egyszerű póri ruhát viseltek. Ahogy beléptek a házak közé, az egyik utcából két fiú füttyentett utánuk: egy kék lidérc és patkány. Mind fiataloknak tűntek, alig idősebb, mint Phernai. Ő maga meg is lepődött a jelenségen.

Tisztes távolságban, de ment a fehérnépek után. Az egyik kapulajlból kiesett egy leozard - a herceg felismerte ezt az alacsony, sörényes, hüllőpofájú fajt. Apja udvarában is szolgál egy, amelyik Zorgon névre hallgat. Az alázatos volt, és tisztelettudó... viszont ez itt a lábai előtt öreg, és tök részeg. A jövevény csimmogott, ahogy felpillantott a macskára, majd elvigyorodott:
-Jó estét fiacskám... hikk.... mi szél hozott erre? Phernai enyhén elhúzta a száját, de udvarias hangnemben válaszolt:
-A szelet inkább ne emlegessük... nem volt vele túl jó tapasztalatom. A leozard szélesebben elvigyorodott, olyannyira, hogy akár minden fogát össze lehetett volna számolni.
-Oda se neki!- legyintett- több is veszett már a határnál...

 A herceg és a táltos baktattak tovább. Azt tapasztalták, hogy az utcákon nincs túl sok mozgás. Kételkedtek is benne, hogy akár összefutnak még valakivel. Aztán a falu túlsó szélén, az egy fogakkal, és kötött virágokkal teli viskónál megpillantottak három maszkos alakot. Phernai ismerte az ilyesmit: ők valószínűleg mágusok voltak, akárcsak Zitana mostoha nagyanyja. A trió két - egy fekete macskaálarcos, és egy fehér, zöld cirádával díszített porcelánálarcos- hölgyből állt, valamint egy halálfejszerűen pingált maszkot viselő férfiből. Ruhájuk olyan szinten takarta őket, hogy még a fajukat sem lehetett megállapítani. Azt viszont igen, hogy a férfi tag volt a vezető közülük. A macska elé is libbent méltóságteljesen, majd főhajtással üdvözölte:
-Hozott a tűzisten falunkba, gyermekem. Mi járatban?

A herceg kissé zavartan körbenézett, majd vissza a halálfejszerű maszkra, és válaszolt:
-Csak erre jártam- hátasára nézett futólag, és pontosított- vagyis, erre jártunk. A varázsló végigmérte őket:
-Szokatlan, hogy csak úgy betévednek erre népek. Martem egy igencsak kihalt falu, erre még a madár se jár. A macska felvonta szemöldökét:
-Azt vettem észre. Mi történt itt? A macskaálarcos intett:
-Légy vendégünk vacsorára, fiú. Egy jó tál étel mellett kellemesebb a mesélés.

Phernai úgy döntött, hogy él a meghívással. Már csak azért is, mert komolyan elkezdett sötétedni. Vörös táltosát elszállásolták az üresen éktelenkedő istállóban, ő maga pedig vacsoravendégként az asztalukhoz került. Egy-egy tányért gőzölgő étel felett folytatódott a beszélgetés. A férfi mágus mesélt:
-Martem valaha virágzott. Az erdő alig tudott minket eltartani, és rengeteg terményt vittünk kereskedésre. Amit viszont most itt látsz, az a háború eredménye. A herceg szemei elkerekedtek:
-Hallottam a háborúról. Valamikor a világok hajnala után nem sokkal kezdődött. Nem sokkal a születésem előtt ért véget. A házigazda bólintott:
-Pontosan, fiam. És mivel olyan sok mindenkit toboroztak be a tűzvörös ég alól, úgy Martem lakosai is sorra kerültek. Most csak a legfiatalabbak, és a legidősebbek maradtak. A kettő közöttiek már soha nem tértek vissza. A vendég végignézett rajtuk... bár a ruhából és az álarcokból nem tudott túl sokat megállapítani, a testtartásból és a hangszínből annál inkább:
-Ti nem tűntök annyira idősnek. Hogy-hogy még itt vagytok? A fehér, zöldcirádával díszített maszkos válaszolt neki csengő hangján:
-Testvéreimmel varázstudók vagyunk. A magunkfajtáktól azóta rettegnek, mióta a nixaiak bemutatták a fényáldozatot. Többek között ezért viseljük a maszkot, és nem szívesen toboroznak be minket. A herceg bólintott:
-Így már értem...

A házigazda közelebb hajolt:
-De hová is tettük a jó modorunkat? Nem mutatkoztunk be a tisztes vendégnek- meghajolt- A nevem Hassan, nekromágia és szellemidézés szakértője. A macska álarcos is fejet hajtott:
-Én Mafana vagyok, Bászt hívő. Azért választottam őt, mert a kilenc isten közül ő képviseli a halandó lények tulajdonságait. Végül a zöld cirádás fehér álarcos zárta a sort:
-Az én nevem pedig Drina, kezdő füvesasszony. Benned kit tisztelhetünk, gyermek? Phernai azonnal érzékelte, hogy ismerték meg. Nem lepte meg különösebben, hisz látszott, hogy a marék falusi a saját boldogulásáért munkálkodik. Jobban belegondolva... talán nem is szükséges tudniuk, hogy ki is ő valójában. Ezért szélesen elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
-A nevem Hamu...