Új világ az emberek világa után. Shakarának igazából semmi kedve nem volt... csak menni valahová... valahová jó messze minden elől, amennyire csak lehet. Alba állt mellette, fogva Tía kezét, kérdően nézve rá:
-Nos... mi legyen? A félisten csak futólag körbenézett a pusztaságban, majd - csak azért, hogy lekösse barátjait, és egyedül maradhasson pár percre - ennyit mondott:
-Derítsétek fel a terepet. Szóljatok, ha találtok szállást éjszakára. A herceg bólintott, majd társnőjével elindultak.
Amint látótávolságok kívülre kerültek, Shakara ismét próbálta kitisztítani a fejét. Ismét elvesztette a szeretett lényt, és egy újabb világot hagyott maga után... egy halott szövetségessel együtt. Két ujjával enyhén megszorította szemei sarkát, így próbálva összeszedni magát. Talán itt kéne maradni... ezen az istenverte helyen, a világ végén jobbra, egyedüli barátjaként Albával és Tíával... Mert ha ismét kapcsolatot létesítene bárkivel, biztosan elveszítené... és úgy érezte, hogy egy újabb veszteséget nem tudnak elviselni.
Aztán leengedte kezét, és ismét körbenézett. Nem messze terült el egy sziklák ölelte tó. Benne vált egy lány, a víz majdnem a nyakáig lepte. Csak mereven nézett maga elé, feje tiszta vér, letört szarvakkal, szárnyai úgyszintén, a denevérszerű sötét bőrön fekete tollkezdeményekkel. Alapesetben nem lenne közömbös a látványtól, hisz mindig mindenhol igyekezett segíteni a képességei szerint. De ez az eset más volt... gyásza miatt egész egyszerűen eluralkodott a közöny. Aztán a jelenés lassan alábukott, majd felemelkedett. Hagyta, hogy a víz lecsurogjon róla, lemosva a vér egy részét - ami látszólag nem akart elállni. Azonban ő nem mozdult. Továbbra is mereven nézett maga elé, alá egy szikla. Pedig a látvány egyáltalán nem tűnt biztatónak. Az átlag halandó már rég könnyekben ázott volna, és ordított volna a fájdalomtól, mint egy sakál.
Talán pont ez a gondolat váltotta ki végül Shakarából, hogy közelebb lépjen, és megkérdezze:
-Nem fáj? A lány közömbösen rápillantott, semleges hangon válaszolt:
-Nem mintha a te dolgod lenne- majd visszapillantott maga elé. A félisten tüzetesebben végignézte őt... kiváltképp a törött szarvakat, és a karmos szárnyakat.
-Te egy démon vagy?- kérdezett rá. A jelenés visszanézett:
-Már csak voltam... A démonok völgye egyheti járóföldre található innen. A bestia felvonta a szemöldökét:
-Mit takar az, hogy "innen"? A lány sóhajtott:
-Trakertan... a hely, ahol az uralkodó megtiltott minden, istenekkel való kapcsolatot. Shakara komolyabban elgondolkozott a hallottakon. Hogy tilthat meg egy másik halandó ilyesmit? A természetfelettiekkel való kapcsolat - amennyire ő tudta - a világ egyik legtermészetesebb dolga. Sőt, több világé is... Úgy látszik, ezen a helyen valami nagyon is hibádzik.
Már egészen a tó partjához ment, majd le is ült, szembe a jelenéssel:
-És te akkor hogy kerülsz ide? Kicsi kicsit oldottabb hangon, de még távolságtartóan válaszolt:
-Először csak világot akartam látni, megújulni. Aztán hallottam, hogy itt mi a helyzet, és úgy döntöttem, hogy besegítek a népeknek. Viszont ahogy a démonok a saját völgyükben nem látnak szívesen senkit, úgy más helyeken sem látják őket túl szívesen. Ennél fogva gyűltek az okok... és levágtam a szarvaimat, megújítom szárnyaimat. Többé nem leszek démon. Shakara teljesen elképedt. Be kellett látnia, hogy ehhez a szinte már öncsonkításhoz félelmetes lelkierő kellett... és ezzel Kicsi sokkal nagyobb lelki erővel bír, mint ő, ahogy még mindig a szeretett lényt siratja. A felismerésből visszatérve már csak egyetlen, nem is olyan ismeretlen kérdése maradt a jelenés felé:
-Nem fáj? Kicsi mélyen, elszomorítóan sóhajtott:
-Képzelni sem tudnád, mennyire...
Ekkor ébredt fel Shakara a meditációból. Vele szemben pedig Sötétség állt. Egy pillanatra meg is riadt a váratlan vendégétől, majd felállt:
-Miért jöttél? Az istenség szemei sunyin mosolyogtak:
-Tudom, hogy rá gondoltál... A félisten legyintett:
-Előre szólok, hogy ne próbálj belemagyarázni semmit. Én és Kicsi nem vagyunk egy ideális pár ebben az életben. Sötétség egyik szeme elkerekedett, mintha csak a szemöldökét vonta volna fel:
-Akkor... mégis hogy jutott eszedbe?
Shakara elgondolkozott... majd megfordult. Elisir ott állt, a patak túl partján. Látványától elmosolyodott, és érezte, ahogy lassan elönti az az ismerős, kellemes melegség.
-Mert ő általa kaptam vissza a lelkierőm... és értettem meg, hogy mi az igazán fontos. Az isten egy pillanatig habozott, majd bólintott:
-Bölcs szavak, ifjú Sera. Az a sok utazás és tapasztalat igencsak az előnyödre vállt. Ekkor Elisirrel szembe odalépett Yuz... és Nina kezét fogta. Láthatóan komoly beszélgetésbe kezdtek. Shakara felvonta szemöldökét:
-Mit csinál a fiam? Olyan határozott most a kiállása... Sötétség odahajolt hozzá:
-Komoly elhatározásra szánta el magát, és beszélni akar mindkettőtökkel. Jól gondold meg a döntésed- ezután hátrébb lépett, és hozzátette- bár, ha a helyedben lennék, én az áldásomat adnám, és sok sikert kívánnék neki...
Shakara épp rá akart kérdezni, de mire megfordult, az Ősatyája eltűnt. Nem volt mit tenni... ment egyenesen a többiekhez. Fia szemei felcsillantak, mikor meglátta őt közeledni a távolból:
-Csakhogy itt vagy! Mesélni valóm van... Apja végignézett rajtuk, majd némi poénnal hozzátette:
-Máris összeházasodtok? A fiatal páros azonnal, teljesen elvörösödött, majd Yuz elhebegte:
-Nem... még nem... egyáltalán nem erről van szó- zavarta Ninára nézett- annak még nem jött el az ideje... Elisir egyenesbe tette urát:
-Yuz a szavadat és a pecsétedet kéri, hogy visszavehesse a családi trónt a Vad világban...
Shakara meglepetten fordult fia felé. Mióta megtalálta barátnőjét, elvette, majd családot alapítottak a Di világban, otthonáról, a Vad világról szinte teljesen meg is feledkezett. Abban a nyugodt tudatban élt, hogy a Proboujours testvérek mindent kézben tartanak. Azzal nem számolt, hogy egyszer Yuz a fejébe is veszi, hogy visszamegy.
-Ezt... mégis hogyan?- kérdezte értetlenül. Az ifjabb Sera próbált diplomatikus maradni, bár még mindig zavarban volt:
-Én is a család tagja vagyok- magyarázta- és talán látnék benne valami fantáziát... meg tudnám nyitni valamerre azt a zárt birodalmat. Láttam, hogy milyen, és nagyapa is elmesélte az ottani viszonyokat...
Apja sóhajtott, és végighúzta pofáján a mancsát:
-Egy egész birodalom vezetése nem olyan egyszerű, mint hinnéd- mesélte- nem elég csak bevezetni bizonyos normákat... rengeteg alattvaló igényének meg kell felelned. És nincs olyan, ami mindenkinek jó. Megoldásra váró gondok mindig akadnak... akár érhet külső támadás is...
-Te a kerékvilágot és a Di világot igazgatod egyszerre- vágott bele Yuz. Shakara elképedt... majd be kellett látnia, hogy nem igazán tud fia fejével beszélni. Túlságosan is elszánt ebben a kérdésben. Végignézett ismét rajta és barátnőjén is:
-Jól meggondoltátok? Nina bólintott, majd jobban barátjába karolt:
-Én támogatom őt, és hajlandó vagyok vele tartani. Amirával már beszéltem, hogy elmegyek a Napmecsetből... Yuz átkarolta a lány derekát:
-Felvázoltam neki a helyzetet, és rábíztam a döntést- elmosolyodott- és örülök, hogy velem jön. Nélküle nem hiszem, hogy belevágtam volna ebbe a feladatba.
Shakara elmosolyodott. Ők ketten bármiben támogatták egymást, ha úgy adta. Nina még a fia életét is megmentette. Ketten beszélnek ellene, innentől kezdve a kérdés eldöntetett. Bólintott:
-Hát legyen- intett, hogy kövessék be a házba- készítem a pergament, és a pecsétet. Az írást a Proboujours testvérek elé vigyétek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése