2011. június 26., vasárnap

önkényes bitorlók

Kaaelidaschon szépen virágzott az élet. A mechák nagy odafigyeléssel gondozták a növényeket, az állatokat. Semmi nem zavarta őket, még a klíma is nyugodt volt, alig volt komolyabb erősségű vihar. Egy nap viszont látogatók érkeztek... három teljes anyahajó. A kaaelidaschiak, akik alapjáraton az élet szolgálatának éltek, most kissé elbizonytalanodtak. A járművek gigászi méretei nem tűntek éppenséggel bizalomgerjesztőnek.

Aztán nyílt az első anyahajó. Három alak lépett ki belőle. Középen egy kék lény, rája fejjel, apró tüskékkel végig a fején, farkán úszóhártyás kezekkel, zöld ruhában, és palástban. Úgy tűnt, hogy valami uralkodó. Egyik oldalán egy lila oroszlán lány fekete, riasztás sörénnyel, fekete, ujjatlan felsőben, ugyanilyen nadrággal. A másik oldalán egy zöld oroszán srác, valamivel rövidebb sörénnyel, de ugyanolyan ruhával, szem- és sörényszínnel. És persze még annyi különbséggel, hogy csuklópengéi voltak, majd szemei körül vörös festés. Leléptek, és körbenézek. A mechák is kíváncsian összegyűltek... az öt vezér is, sorban: Maya, Capo, Massimo, a szárnyakkal is rendelkező H3-RM35, valamint a négykarú 5U-LT4N. Az idegen uralkodó körbenézett:
-Miféle hely ez? A zöld oroszlán valami szerkezettel babrált, amit a mancsában tartott:
-Kaaelidasch, felség- a rájára pillantott- évszázadok óta lakatlan bolygó. Az uralkodó végignézett a robotokon:
-Akkor ezek itt micsodák? A lila oroszlán fejet hajtott:
-Elintézem, felség. Majd előrébb lépett, közelebb a mechákhoz:
-Ti meg mifélék vagytok? Hol vannak a gazdáitok? Massimo válaszolt:
-Mi vagyunk Kaaelidasch lakói. A gazdáink vagy 300 éve meghaltak. A rája bólintott:
-Tehát nincs itt senki. Rendben. Ezennel elfoglaljuk a helyet. Erre a kijelentésre a négykarú vezető mecha fenyegetően megindult feléjük:
-Azt már nem! Ez a mi bolygónk! Nem fogja egy jött-ment csak úgy önkényesen elfoglalni!

Azonban alig tett pár lépést előre, már repült is hátra... méghozzá darabokban. Ugyanis közben az uralkodó kisebb hadserege is leszállt a többi gépről. Ugyanolyan ráják voltak, katonai ruhában, hatalmas fegyverekkel, annyi különbséggel, hogy nem rendelkeztek tüskékkel. A robotok pedig teljesen elhűltek a látványtól.
-5U-LT4N!- kiabált Maya elkeseredetten. Odafutott volna, de Capo elkapta, magához szorította, és próbálta megnyugtatni:
-Légy erős... nem lesz semmi gond. Amíg összetartunk, nem lesz gond. És valóban, a robotok, mind egy csapatba tömörültek. A program, amit az élet védelmére írtak, hirtelen megváltozott. Kifejezetten rettegtek a jövevényektől.

Ezt látva az uralkodó jobban szemügyre vette a népséget. Azonnal látta, hogy a robotok milyen lehetőségeket rejtenek. Elmosolyodott, és parancsba adta az egyik katonának:
-Azt ott!- mutatott előre- hozd ide! A katona ment is... és K4 karjai körül kiragadta a nőies mechát. Maya egy ideig tehetetlenül nézett társai után. Nem mert ellenszegülni, vagy bármi mást csinálni, ahhoz túlságosan félt. Ahogy a rájakirály elé ért, lehajtotta a fejét. Az idegen uralkodó pedig jobban szemügyre vette. Megnézte a kezét, kicsit megemelte a fejét... még a nanoszálakból készült haját is.
-Csodálatos alkotás- jegyezte meg, majd a katonára nézett- őt vidd a hajóra. Engem fog szolgálni. A katona tisztelgett, és felvitte M1-et. Az uralkodó pedig a többiekre nézett:
-A maradékot fogjátok munkára. Ők fogják felépíteni az új várunkat.

A katonák pedig megindultak. Innen tudták a kaaelidaschiak, hogy ez már nem játék. Az élet, amit úgy kívántak szolgálni, már nem a megbecsülés érzését keltették bennük... hanem a rettegését.

1 megjegyzés: