lifeform borderline

Kaaelidasch szép lassan kizöldült és vele együtt ismét kialakult rajta a levegő- hála a kis csapat és Shanbahac munkájának. Azonban itt nem ért véget a feladat. A légréteg kialakulása ugyanis feltétele volt a munkájuk továbbhaladásának. Először ki akarták várni, hogy az oxigén valóban stabilan megmarad, aztán hogy leesik-e az első csapadék (a felszíni vizek párolgása megindult, és egy-két kisebb felhőt már megpillanthattak), valamint, hogy a növényzet stabilan megkötött-e a talajt, és Kaaelidasch lakóinak nem kell tartaniuk további homokviharoktól.

Viszont a munkamenet következő fázisa előtt Manu komolyan rosszul lett. Az első hét után lázálmok kezdték gyötörni, amik napról napra súlyosbodtak. Ugyanaz a visszatérő kép, egyre mélyebben: először az, hogy visszaváltozik mechává - vagy mintha soha sem lett volna más, aztán a fekete párduc elvesztése- amiért egyre elkeseredettebben próbál küzdeni. De a nemes bestia mindig kicsusszan a kezei közül, mint a homok szemcséi, ahogy elporlik. Aztán Nadine elvesztése. Magához szorítaná... vagy csak megérintené... de a keze egész egyszerűen átsiklik a lány arcán. Mintha csak egy szellem lenne. Amíg ésszel fel tudta fogni, jól tudta, hogy ezeket a lázálmokat mind a jelenlegi környezetnek és helyzetnek köszönhetők. Próbált is észnél maradni, és napközben is rengeteget gondolt Nadine-ra, valamint kommunikált a totemével. Helyzete ennek ellenére súlyosbodott. A következő hét végére már nem volt magánál. Társai kétségbeesetten próbálták magához téríteni. Érezték, hogy baj vagy, de történetesen az orvosláshoz egyikük sem értett. A kaaelidaschi robotok annál inkább...

M1-UT3 úgy döntött, hogy a kezébe veszi az ügyet. Két társa segítségével a lakásába vitte Emanuelt, ahol megkezdhette az ellátását. Csak a holdfénytolvajok által küldött gyógyszerek álltak a rendelkezésére... és a víz. Vizes kendővel törölte meg a srác fejét, többször egymás után. Másik kezével fogta a kezét. Nem hiába tudott információt szerezni Manutól, hisz érzékelte a még robot létéből megmaradt részeket az ujjaiban. Pontosan így tudta az állapotát is ellenőrizni: habár részlegesen is, de a megmaradt nanotechnológia rögzítette jelenlegi állapotát, emlékeit is.

Emanuel szinte egyáltalán nem észlelte a körülötte folyó eseményeket. A lázálmos állapotban a sivatag porában feküdt, körülötte izzott a levegő, a rátűző nap épp tetőzött az égen. Olyan erős volt a hőség és a fény, hogy alig bírta nyitva tartani a szemeit.
-Kérlek, gyere...- suttogta rekedten- szükségem van rád... Alig, hogy kimondta, érezte, hogy árnyék takarja a forró napot. Résnyire nyitotta a szemeit. Ott volt a fekete párduc, borostyánsárga szemeivel nézve vissza rá:
-Tudom, mire gondolsz- hangjában némi megvetés érződött- ha a régi maradtál volna, akkor lennél ennek az érzésnek kitéve. Manu a fejét csóválta:
-Egyáltalán nem számít- kezét  az arca elé emelte- úgy tévedsz... De valóban mélyen elgondolkodtatott, hogy milyenek a kaaelidaschi mechák... mégiscsak velük működök együtt. Kvázi, össze vagyunk zárva. És valóban... sok hasonlóság van... Ismét lehunyta a szemeit:
-De egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy visszakívánnám az előző létformám. Egy pillanatra sem- a fekete párducra nézett- ahhoz túl sok jótól kéne megválnom. Téged sem akarlak elveszíteni. A fenevad sóhajtott. Jól estek neki Emanuel szavai. A srác ismét lehunyta a szemeit. A hőség még mindig elviselhetetlen volt. Viszont a vadállát odahajolt hozzá, orrával enyhén meglökve a fejét:
-Manu... Semmi válasz. Ismét finoman meglökte:
-Manu... Továbbra se volt reakció. Kezdett megijedni. Kétségbeesetten elkezdte nyalogatni az arcát.
-Egy percig se félj... én sem foglak elveszíteni. Csak tarts ki...

A srác felnyitotta a szemeit. Most viszont a valóságban is kezdett magához térni, ahogy lejjebb ment a láza. Meglátta a nőies mechát, amint letette a vizes kendőt.
-M1..- szólt kábán. A robot bólintott:
-Jó látni, hogy magadhoz tértél- majd átnyújtott neki néhány tablettát- ezeket vedd be. Emanuel kissé értetlenül nézett rá, majd beszedte a bogyókat. Ezután vette csak észre, hogy a fémnőszemély még mindig fogja a kezét:
-Te meg mit csinálsz? M1-UT3 felé fordította a fejét:
-Folyamatosan felügyeltem az állapotodat. Nagyon magas volt a lázad. Manu felült, és megtörölte az arcát. Habár a gyógyszerek lassan elkezdtek hatni, a hőmérséklet még mindig iszonyatos volt. A robotra nézett:
-Köszönöm, hogy segítettél. A mecha fejet hajtott.

Azonban a kezét még mindig nem engedte el. Ez Emanuelnek is feltűnt, de egyáltalán nem zavarta. Ugyanúgy a tenyerébe zárta a fémkezet. M1-UT3 ismét feljebb emelte a fejét, felé fordítva:
-Örülök, hogy itt vagytok. Csodálatos érzés ismét szolgálni- aztán kissé elfordította a fejét- nagyon hiányzik a gazdám. Sokszor jelenik meg róluk kép, mikor felfüggesztett állapotban vagyok. Manu bólintott:
-Ismerős... egykori olyan voltam, mint te- majd kissé zavartan félrepillantott- viszont, amint az kiderült, mind a ketten kezelni tudtuk ezt a problémát. Ismét visszanézett rá:
-Nagyon becsüld meg a társaidat, M1... Szükségetek van egymásra. A mecha az összefonódott kezeikre nézett, majd vissza a srácra:
-Te nem vagy olyan, mint én. Manu halkan nevetett:
-Persze... már nem. Azonban M1-UT3 közbevágott:
-Sohasem hasonlítottál ránk.

Manu értetlenül fordult felé. A mecha viszont elmagyarázta:
-A mi tudásunk, a képességeink csak mind-mind egy nagyon kifinomult és összetett programnak köszönhetőek. Viszont a tiéd máshonnan jön... egy szabad és tiszta erőforrásból. Talán pontosan ezért vannak a programtól függetlenül a vágyaid... hogy el tudsz térni a rád írt parancstól. Gondolom, ez tett emberré is. Emanuel elmosolyodott:
-Valóban ez tett...