A halott bolygóra visszatért az élet. A mechák kifejezetten élvezték, hogy ismét szolgálhatták az életet, gondozhatták a növényeket, vigyázhattak a vadállatokra. Kicsit más volt, mint azokat szolgálni, akik egykor megépítették őket, de a tény, hogy ismét tehettek valamit, mindent felülmúlt. Bár, nem egészen mindenkinél... és erre Capo lett figyelmes.
A vízparton ott kuporgott Maya. A fejkendő most finoman a vállára omlott, ahogy a víztükröt figyelte merengve. Társa odament hozzá, és a vállára helyezte kezét:
-Te mit csinálsz itt? Mindenki örömmel szolgál. M1 azonban tovább meredt előre:
-Ne haragudj... de nem megy. Olyan jó volt ismét olyanokat szolgálni, mint amilyenek a gazdáink is voltak...- gépies hangja most jóval ijesztőbben eltorzult- nagyon hiányoznak... Az android leült mellé, és finoman átkarolta őt:
-Tudom... tudom... Ahogy így ölelte a társát rájött, hogy ez ugyanolyan, mint mikor a kék lány volt a karjaiban. Milyen kellemes felismerés. Valóban... a "társ" tökéletesen behelyettesíthető a "gazdá"-val. Leszakította az egyik pici virágot a földről, és Maya hajába tűzte. Azután megsimogatta a fejét:
-De nem tűnt el teljesen. Ismét szolgálunk, Maya. Mi vigyázunk az új életre. A nőies robot is ugyanúgy felismerte ezt a párhuzamot. Capo vállára hajtotta fejét, kicsit jobban hozzábújva:
-Köszönöm, hogy segítesz visszaállítani. Nagyon nehéz. Társa felé fordította a fejét:
-Ne félj, amíg engem látsz.
Közben a csapat is úton volt haza felé. Mindenki egy hajón, a másikat pedig vontatósugárral vitték maguk után. Ezúttal is Emanuel vezetett. Mindenki aludt, talán Gita járkál fel és alá néha. A pilótán is rajta volt a fáradtság. Át is kapcsolt automatába, nehogy váratlanul érje a bealvás. Mennyit is lehettek távol? 3-4 hetet? Jó hosszú idő volt, nagyon meredek tapasztalatokkal és élményekkel. A villámisten nagyon feladta nekik a leckét. Lehunyta a szemeit...
Aztán felnyitotta. A balján egy ismerős alak állt. Felé kapta a fejét. Lehetséges? Megdörzsölte a szemeit. Nem, valóban nem téved... Cala volt mellette. A lány visszamosolygott szelíden:
-Olyan képet vágsz, mint aki kísértetet lát. Manu végigmérte őt:
-Mert valószínűleg azt is látok! Te meghaltál!- mutatott rá teljes tenyérrel- láttam! Ott voltál a karjaimban és nem tehettem semmit. A tudós teremtménye vállára tette kezét:
-Még mindig bűntudatod van ezért? Az egykori segéd sóhajtott, és felnézett, Cala szemeibe:
-A Kaaelidaschon egyfolytában a teremtő, a gazda elvesztése volt a téma. Hogyan ne gondoltam volna rá? Hogy ne lett volna bűntudatom? Én tehettem volna valamit, hogy megmentselek... ők nem. Cala leguggolt hozzá, és mélyen a szemeibe nézett:
-Te sem tudhattad. Ahogy mi sem az RTG-n. Fogadd el, hogy nem a te hibád... hogy megtörtént. És engedd el a bűntudatot... velem együtt.
Manu szelíden a lányra pillantott. Jó érzés látnia... az, akinek az életét köszönheti... akinek annyiszor meghálálhatta volna... De igaza van. El kell őt engednie. A kaaelidasciak is ebbe őrültek bele. De nekik nagy nehézségekkel kellett rájönnie a programban a kódcserére, és így megbirkóznia a veszteséggel. Ő viszont nem egy gépezet. Sokkal könnyebb dolga van. Végigsimította a haját:
-Eddig nem volt alkalmam... de most szeretnék megköszönni neked mindent, amit értem tettél. Cala csak visszamosolygott. Látszott rajta, hogy büszke az egykori segédjére. Manu pedig odahajolt hozzá, és homlokon csókolta:
-Menj...- suttogta szelíden, hangjában szeretettel. Majd kiemelte finoman a kezét a hajából.
Ekkor ébredt fel. És valóban állt valaki mellette... Történetesen Gita, aki időközben egy takarót terített a vállára. Egykori teremtőjének testvére... valahol ironikus. Érdekes módon, hiába a külső azonos jegyek, ő valahogy nem látta őket hasonlónak. Halványan elmosolyodott:
-Köszönöm... Gita visszamosolyodott:
-Felkeltettelek? Ne haragudj... Végignézett rajta:
-Ez furcsa... eltűnt rólad a húgom léleklenyomata. Most már teljesen. Manu felvonta a szemöldökét:
-Tényleg? Épp hogy felfogta, hogy mi is történt. Aztán Gita kicsit feljebb húzta rajta a takarót:
-Aludj csak tovább. Alig lehetünk félúton. Emanuel kómásan bólintott, majd lehunyta a szemeit, és átadta magát az alvásnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése