Tengeri népek

Charmina Morgan egy olyan lány volt, akit nem tudott környezetének masszív kollektív tudata sem a földön tartani.... miután Andron szigetén szentül hitték, hogy ők, az emberek, az egyedüliek az egész világban, és bármilyen felbukkanó szörny csak a gonosz műve. Charmina viszont hitte, hogy a tengernek, a szélnek lelke van... azt is, hogy beszélnek hozzá. Egyelőre Andron lakói csendben tűrték, arra hivatkozva, hogy a hosszú fekete hajú, fekete szemű kislány a maga 12 évével még csak egy oktondi kölyök. Kijár neki az álmodozás, a mesékben való hit. De a lány tudatos volt... nagyon is tudatos.

Olyannyira, hogy egy szép napon besokallt a sok nagypofájú androni embertől, és az egyik siklóhajót elkötötte. Jóféle eszköz volt az ilyesmi: a könnyű szerkezet, két, vagy három ember fért el rajta, és kifeszített vitorlájával percek alatt akár az óriássziget másik felére lehetett érni. Ő viszont valahová máshová szeretett volna... akárhová, csak ne kelljen egy újabb percet Andronon töltenie.

Így siklott el mind messze az emberek szigetétől, át a nixaiak által kijelölt tiltott határ "biztonságos" feléig. Nem tudta hol jár... mind az androniak, mind a nixaiak abban a hitben tartották a szigetlakókat, hogy csak ők léteznek - ez utóbbiak biztonsági okokból. Shayla és Tom úgy ítélte meg, hogy ezek a népek a viselkedésükből adódóan ugyan nem érdemelnek halált, de nem engednek Andron szigetéhez senkit, hogy az ottaniak veszélyeztessék őket.

Charmina ahogy elszabadult, az első lendületéből épp, hogy túljutott ezen a határon... ami három napig és három éjszakáig tartott. Utána, egész egyszerűen elájult a fáradtságtól.Érezte, út közben is, hogy fáradt, de olyan messze akart jutni, amennyire csak lehet - már csak az igen véges készletei miatt is, hisz a siklóhajó a méreteiből adódóan nem engedhetett túl sok teret élelmiszer és víz szállítására. Ébredése viszont kellemesebbnek bizonyult, mint amilyenre számított.

Először csak furcsa, halk cserregő hangot hallott, mint ahogy a delfinek beszélnek, és suttogást felváltva. De egyáltalán nem feszélyezte a dolgok. Sőt... furcsán megnyugtató volt, hogy annyi nap után nem kel egyedül a nyílt tengeren... még abba se gondolt bele, hogy valahol ez irracionális. Aztán az egyik alak félve megérintette, és már kapta is el a kezét. Valószínűleg halottnak hitték. Még egy kicsit később egy újabb félénk tenyeret érzett a fején. Az illető óvatosan nyúlt hozzá... mint fél volna tőle. Aztán a kéz egyre biztosabban tapadt a fejéhez... végül elkezdte simogatni. Először csak óvatosan, bizonytalanul... majd egyre biztosabban. Jól eső érzés volt ez. Mikor már a többieket is hallotta, hogy nyugodtan motyognak, felsóhajtanak, hogy nincs ők tőle tartani, már ő sem leplezte: elmosolyodott, és felnyitotta szemeit.

Aztán meglepetésében le is döbbent. A siklóhajón és körülötte furcsa, kecses lények voltak. Ahogy nézte, mind valami furcsa víziszörnyek, úszóhártyák végtagokkal, halfarokkal, három különböző fajban: az egyik faj világoskék volt, négy aprócska csonttüskével a fején: 2 fent, 2 pedig az állkapocs felett, mindkét oldalon, szemeik zöldek vagy sárgák voltak, furcsa csillogással, mintha csak finoman csiszolt ékkövek lennének. A másik faj tagjai kicsivel magasabbak voltak, és zöldek, pofájuk valamivel nyúltabb, mint az előzőeké, aranysárga szemekkel, szárnyszerű fülekkel. A harmadik faj tagjai pedig sötétkékek voltak, sötétkék színűek, végtagjaik, és a fejük közepén elhelyezkedő legyezőszerű képződmény viszont zöld, szemei feketék. Charmina elmosolyodott. Végre... más lények az embereken kívül. Lelkesen felült- ezzel egy időben a vízi lények ijedten meghátráltak - majd örömtelien kifakadt:
-Olyan szépek vagytok!

Kínos hatásszünet... majd az egyik ékkőszemű megszólalt:
-Jé... ez tud beszélni. A többiek helyeslően elkezdtek bólogatni. A lány végignézett rajtuk:
-Mifélék vagytok ti? Sosem láttam ilyen lényeket... Az egyik legyezős válaszolt:
-A tenger gyermekei vagyunk, mélységek lakói- a horizont felé nézett- amerre csak a víz ér, ott mi uraljuk a kékséget.
-Tényleg- az egyik zöld odahajolt hozzá- te honnan jöttél? Charmina eltűrt a haját, majd irányt mutatott:
-Arról, Andron szigetéről. Egy másik ékkőszemű riadtan szorította meg a siklóhajót:
-De hisz az a biztonsági határon túl van! A hajós körbenézett rajtuk:
-Miféle határ? Egy másik zöld elmagyarázta:
-Azt a határt veszélyes átlépni. Ezt minden tengeri, szárazföldi, kalóz, kereskedő és nemes tudja. A királyi pár is épphogy túlélte azt a kalandot. A lány elgondolkodott:
-Voltak hozzátok hasonló lények Andronon?
-Ö...- kezdett bele kínosan egy másik legyezős- nem egészen hasonlítanak ránk, de voltak. De állítólag ahogy jöttek, úgy mentek is.

Charmina komolyan elgondolkozott, ahogy figyelte ezeket a csodás lényeket. Mindig is volt valami a szigetükön túl, amit titkoltak előle, és a többi ember elől, de ő sejteni vélte? ... ... .. De hisz ez csodálatos! Mégiscsak neki volt igaza! És milyen jó is, hogy eljött Andron szigetéről.
-Nektek van valami konkrét helyetek? Birodalom, bármi?
-Leginkább a tenger mélyén- válaszolt az előző legyezős- de van egy kis sziget, ahol az egyik kitelepülésünk áll. Ha gondolod, odavihetünk. Nem kellett kétszer mondani... a lány azonnal menni akart. A tengeri népek vezették őt, ő pedig kormányozta utánuk a vízi járművet.

Valóra vált a vágya, és kiszakadhatott abból a mindent leplező és tagadó hazug és arrogáns világból, aminek része volt...