2011. július 6., szerda

jégbörtönből, feloldva

Nem sokkal a szélisten bebörtönzése után a vízisten elhagyta az istenek páholyát. Ment, amilyen messze csak lehetett. Bár dühe értelmetlen volt, nem akarta ezt belátni, és nem akart adni az igazából. Inkább makacsul ragaszkodott hozzá, és haragudott a világra.

Útja Északra vezetett. Milyen ironikus... alig pár hónapja járt itt, ugyanilyen dühvel a szívében. Épp sűrűn, szélcsendben hullt a hó, ő pedig egyedül vonult a havas pusztában. Távol zajt hallott. Odapillantott. Ott volt egykori kegyeltje, Felix... a népével, és Aiskhülével, a jégszellemmel. Úgy tűnt, boldog. Újabb keserűség... a leghűségesebb, legmagasabb rangú kegyeltje boldog nélküle. Nincs szüksége rá. És tényleg... miért is hiányozna bárkinek? A szélistent elvesztette, a többi úrral látványosan összeveszett... inkább elzárkózik a világ elől. Le is guggolt a hóba, összekuporodva... majd a hidegtől szép lassan jéggé dermedt.

És ami azt illeti, óriásit tévedett. Valakinek igenis hiányzott. A tűzisten, néhány nap várakozás után ugyanis útnak indult, hogy felkeresse. Majdnem két hétbe telt, mire rátalált, Északon. Szerencsétlenségére, a legnagyobb viharban. Komolyan fontolgatta, hogy mennyit kockáztathat. De nem akarta magára hagyni az elzárkózó istennőt. Hosszas mérlegelés után végül úgy döntött, hogy a számára gyilkos időjárás ellenére odamegy hozzá. Meg is tette az első lépést... És azon nyomban megjelent mellette egy kedves arc. Semifar volt az... mégiscsak ez volt az otthona, itt érezte magát elemében. A tűzisten kicsit meglepődött, ahogy ránézett. Az épp emberi alakban lévő sárkányistennő kérdően nézett rá:
-Biztos ezt akarod? Tudod milyen a természete... A tűzisten határozottan bólintott:
-Igen... teljesen biztos- majd elmosolyodott- ismersz engem is... Semifar visszamosolygott:
-Túlságosan is nagylelkű vagy. Bárcsak felismerné, hogy megérdemelne téged.

Felemelte kezét, mire a vihar elcsendesedett. Ezután visszanézett rá:
-Megkönnyítem felé az utadat. Azzal elillant. A tűzisten hálásan elmosolyodott, majd visszanézett a fagyott hölgyre, és megindult felé. Amint odaért, leguggolt hozzá, majd ujjait finoman végighúzta fagyott testén. Meleg érintésétől lassan olvadozni kezdett a jég. Pontosan úgy is simította őt végig többször is, mintha felkeltené... leolvasztva róla a fagyott páncélt. A vízisten aztán fellélegzett... Felébredt.

Lassan felnyitotta szemeit. Nem tudta, mennyi idő telt el. Kissé homályosan, de meglátta a tűzisten arcát, mely kíváncsian fürkészte őt. Viszont ő még ilyenkor is, elsőként, ismét eltolta magától a lángok urának kezét. Most viszont az istenség nem hagyta annyiban. Befejezte a jeges elzártságból való ébresztést. Innentől kezdve viszont a vízisten elfelejtett ellenkezni. Inkább hagyta, hogy a másik istenség egy kicsit törődjön vele.

Ahogy elolvadt az összes jég, a tűzisten finoman eltűrte a hölgy haját:
-Még mindig nem értem, miért csinálod ez- szólt halkan.
-Miért?- kérdezett vissza a vízisten- te miért csinálod? A lángok ura rápillantott:
-Azt hittem egyértelmű- elengedte a haját- soha nem akartam ezt az ellenségeskedést. Ambran megjelenése előtt is annak a híve voltam, hogy mi mind egyek vagyunk. A vízisten sóhajtott:
-Hagyj... És inkább lásd be, hogy semmi közünk egymáshoz. Soha nem is volt. A tűzisten még közelebb csusszant, és finoman megfogta a kezét. Érezte rajta a hölgy, hogy óvatos. Rá is kérdezed:
-Jobban kéne félned az érintésemet. A másik istenség viszont sejtelmesen elmosolyodott:
-Tudom...

Nem volt itt már mit tenni. A vízistennek be kellett látnia, hogy a tűzisten elszánt... sőt, mi több, egyáltalán nem tart tőle, még az ellenségeskedése ellenére sem. Igaz, hogy a szeretet és a türelem hatalmas erő. Ő sem tehetett mást, minthogy fejet hajt. Közelebb húzódott ő is... félszegen a tűzisten vállára hajtva a fejét. Utóbbi pedig gyengéd csókot lehelt a homlokára...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése