Úgy tűnt, hogy az öt mecha meglehetősen otthonosan érzi magát a Lumanixon. Le is vették a fejkendőket, valamelyik még a felsőjét is levette, vagy széthúzta, és napfénybe álltak. Töltődtek a fényenergiával. Nem is figyeltek addig a holdfénytolvajokra, akik kellő távolságból tartották őket szemmel- köztük Aluh Manac is. sóhajtott:
-Mérhetetlenül csalódtam- mondta halkan- abban reménykedtem, hogy viszont láthatjuk rég eltűnt testvéreinket. A kommunikációs tudós ott állt mellette, és szomorúan felé fordult:
-Sajnálom, felség. De a szignál... a hajó... az útirány... minden stimmelt. Mind ugyanazt hittük... A hercegnő ismét sóhajtott, és visszanézett a robotokra. Kissé kellemetlenül megborzongott, de ahogy jobban figyelte őket, lassan úrrá lett a rossz érzésen. Ugyanis felfedezni vélt valamit köztük.
-Ezek a gépek....- kezdett bele. A tudós felkapta a fejét:
-Mi van velük, felség? Manac felé fordult:
-Ugyanúgy hasznosítják a fényt, mint mi- visszanézett rájuk- talán ha ezt a vonást tartjuk szem előtt, kevésbé idegenkednénk tőlük. Mit gondolsz? A tudós figyelt őfelsége szavaira, és maga is jobban szemügyre vette a jelenséget:
-Valóban, felség- bólogatott lassan- rátapintott a lényegre. De... nem is tudom... még bizalmatlan vagyok velük szemben.
-Én is- vallotta be a hercegnő- az egész olyan gyanús. Hogy kerültek ezek ide? Hol vannak Kaaelidasch igazi lakói? És mégis mik ezek a ruhák?
Ekkor landolt az űrcirkáló. A látogatók mind felkapták a fejüket... akárcsak a tudós:
-Na tessék... még egy vendég! Aluh Manac viszont felismerni vélte a járművet:
-Ez az RTG-ről való- mosolyodott el- Pompás! Ők tudnak segíteni. Ő és a tudós meg is indult az űrcirkáló felé, ahonnan eközben kimászott a trió. Tara körbenézett, és eltűrte a haját:
-Egek ura, hogy itt milyen erős a fény... Őt követte a civil Renato, meglepetten felmérve a terepet:
-Jé, itt van oxigén? Végül Emanuel zárta a sort, becsukva az ajtót:
-Itt se jártam még- ugyanúgy körbesasolt, mint társai- meglehetősen csillogós darab.
A két holdfénytolvaj pont akkor ért oda hozzájuk. A hercegnő ismét csalódott, amint meglátta őket:
-Várjunk csak, ti nem is az RTG-ről vagytok.
-Valóban nem, felség- válaszolt Emanuel, ahogy kezet csókolt- csak én. Már volt szerencsénk egymáshoz. Az uralkodó értetlenül nézett rá:
-Mikor? A srác válaszolt:
-Mikor bejelentették a közös gyűlésen Nixa és Deghyom békekötését. Manac elmosolyodott:
-Akkor te is egy történelmi eseményen lehettél jelen- majd végignézett rajtuk- némi segítségre lenne szükségünk.
-Tudjuk- bólintott Renato- pontosan azért vagyunk itt, a viharisten megbízásából. A hercegnő megörült:
-Remek! Ezért szeretem én az isteneket... szükség esetén egy lépéssel előttünk járnak.
Azonnal meg is szervezték a tárgyalást, a kommunikációs központ előadó termében. Volt néhány gép, mikrofon, világítás- az utóbbi kivételével minden más kikapcsolva. A hercegnő és pár holdfénytolvaj tanácsos állt az öt mechával szemben. Az első három mellett pedig a delegált trió. Ahogy azt már Ambran megjósolta, valóban jobban bíztak bennük Lumanix lakói- és az elektromos képességük segítségével kvázi olvasták a gépek gondolatait. Így a tárgyalás megkezdésekor a kijelöltek fejére helyezték a kezüket.... Manunak speciel a nőies jutott. Finoman eltűrte a fején a kendőt, és ráhelyezte az ujjait:
-Ugye nem zavar?- kérdezett rá végül.
-Egyáltalán nem- válaszolt a robot. A hangjától Emanuelen végigfutott a hideg. El is gondolkozott egy pillanatra: vajon ő is ilyen ijesztő látványt keltett annak idején?
El is kezdődött a diskurzus, amint Aluh Manac feltette az első kérdést:
-Tudtátok, hogy mi vagyunk a kaaelidaschiak testvérei. De ők hol vannak? A nőies mecha kissé megemelte a fejét, mintha csak egyenesen a hercegnőre nézett volna:
-Meghaltak...- válaszoltan. Erre a holdfénytolvajok támadóan felpattantak, és már nyúltak volna a fegyvereikért... amikor Renato feltartotta a szabad kezét:
-Álljatok meg! A holdfénytolvajok elengedték a fegyvert, Renato pedig folytatta:
-Igazat mondanak, de hallgassátok őket végig. Garantálom, hogy érdemes. Tara és Manu bólogattak, osztva társuk véleményét. A holdfénytolvajok visszaültek a helyükre. A hercegnő pedig kínos magyarázatba kezdett:
-Ne haragudj a heves reakcióért, de testvéreink elvesztésének a híre mérhetetlen fájdalommal jár.
-Tudom- mondta a nőies mecha- mi is így éreztünk. Erre a szóra Aluh Manac felvonta a szemöldökét.
A szót pedig a Taránál lévő android vette át:
-Mint tudjátok, Kaaelidasch 800 éve eltávolodott Lumanixtól, és másik pályára lépett- ugyanolyan ijesztő gépies hangon beszélt, csak az övé mélyebb volt- A testvéreitek nem tudtak boldogulni nélkületek, így megalkottak minket. Mi segítettük őket, mi voltunk az eszközeik. Ezektől a szavaktól és a hozzájuk kapcsolódó tárolt információtól Emanuel ismét megborzongott. Sorra jöttek elő az ő emlékei is, mivel ugyanúgy megtapasztalta ezeket a jelenségeket. Az android közben mondta tovább:
-Virágzó birodalmat hoztak létre a bolygón. De sajnos idestova 267 éve két napvihar pusztított a bolygón. Az uralkodó szemei elkerekedtek:
-Hogy mondod? Két napvihar? A Renatóvál lévő mecha folytatta:
-Az egyik csillag két fényórára, a másik három és fél fényórára volt a bolygótól. Az első napvihar a nagyobb méretű létformákat pusztította el, így Kaaelidasch lakóit is. A másik pedig a mikroorganizmusokat és a megmaradt növényeket, városokat... néhány társunk is odaveszett. Nincs többé élet Kaaelidasch felszínén, csakis magunk, és a romok.
A holdfénytolvajok teljesen elszörnyülködtek. A pusztításról való beszámolót hallva, és a szörnyű tényt, hogy testvéreiket többé nem láthatják, összeszorította a torkukat. Az uralkodó elkeseredésében ökölbe szorította a kezét. Próbált úrrá lenni az érzésein, a csalódottságát el is fojtotta... viszont a dühét már nem tudta. Rájuk kiabált:
-És ti nem tudtátok volna őket megmenteni?
-Nem láttuk előre!- folytatta a Renatonál lévő, most egészen riadtan- Egyikünk sem látta... Az első csapás napja... olyan volt, mint egy átlagos nap. Minden előjel nélkül érte őket a vég. Tara megremegett, kissé lejjebb hajtotta a fejét:
-Igazat mondanak...- mondta halkan. Az android, akivel volt, érzékelte a lány állapotát. A szabadon lévő kezére helyezte finoman a fémkezét. Lady Spark észrevette ezt a könnyein keresztül. Egyáltalán nem idegenkedett a látványtól, sőt... Megfogta a mechanikus kezet- kölcsönösen zárult be mindkét tenyér.
A nőies fejezte be végül:
-Ha tudtuk volna, mi is mindent megteszünk. Így is, gazdáink elvesztése elsőként azt eredményezte, hogy a programunk parancsa nemhogy használhatatlanná vált, de sokunk bele is őrült. Mivel nem volt gazda, akire a megírt parancsot teljesíthettük volna, a parancsok összekeveredtek, próbálták betölteni a fő program után maradt űrt. Ennek következményében egymásnak estünk. Nem tudtunk logikusan gondolkozni, csak pusztítottuk a társainkat. Akik a programban a gazda személyét be tudták helyettesíteni a társ személyével, azok élték túl. Ők új értelmet találtak a szolgálatnak, meg tudták menteni a többieket. Szerencsére, sokunk megmenekült, valakit még sikerült összerakni is. Akiket nem, azokat újra hasznosítottuk, vagy saját részünkként, vagy más, kisebb mechanikus élőlényeket raktuk össze belőlük. Az élet hiánya olyan erős volt, hogy ezekkel a gépies állatokkal próbáltuk pótolni. Ami pedig a városokat illeti: abból már csak egy van. Az az egy, ahová összegyűltünk, és újjáépítettük.
Aluh Manac figyelemmel hallgatta... sikerült is lenyugodnia. Lassan megértette, mi is történt azon a bolygón. Sóhajtott, és végül rákérdezett:
-Mikor megérkeztetek, azt mondtad, hogy a segítségünket kéred. Mégis miben? A nőies folytatta:
-Abban, hogy visszahozzátok az életet- hangjában egy kétségbeesett vágy hallatszott- Kaaelidasch felszínén már nincs semmi: se levegő, se víz, se növények, csak pusztaság. Mi magunk azért viseljük ezeket a ruhákat, mert gyakran szembesülünk erős por- és homokviharokkal, amik hosszú távon minket is károsítanak. Vágyunk az élet után... minket azért alkottak, hogy szolgáljuk és vigyázzuk az életet. A hercegnő sóhajtott. Ez valóban fogas kérés... Ugyan mit tudnának tenni ott, ahol semmi feltétele az életnek?
Mielőtt bármit is mondhatott volna, a kommunikációs tudós ismét megszólalt:
-Én ezt a programot nem egészen értem... ezt a gazdára írtat. Tara csóválta a fejét, és a robotjára nézett:
-Én sem egészen- súgta oda neki. Manu viszont felállt:
-Én értem. El is tudom magyarázni. Viszont a mecha hölgy is felállt:
-Felesleges- majd a srácra nézett- majd én. Lassan elindult az egyik géphez, majd a holdfénytolvajokra nézett:
-Használatba vehetem? A tudós bólintott:
-Tessék csak! A robot bekapcsolta, majd az ujjain apró karmok jelentek meg. Ezeket a portokba csatlakoztatta, és lefuttatta a programot. Ami viszont feltűnő volt, hogy vele párhuzamosan futott egy másik is. Emanuel kifakadt:
-Hékás!- majd elindult felé- ezt mégis hogy gondoltad? Merthogy a párhuzamosan futó programleírás az a srácé volt. Ami az egykori mechanikus testéből maradt meg az új fizikai válójában, az megőrizte a programleírást is. A mecha ránézett:
-Hozzáférésed volt a memóriámhoz. Úgy láttam igazságosnak, ha én is hozzáférek a tiédhez. Manu tovább kiabált vele:
-Csakhogy én megkérdeztelek előtte!
-Ne haragudj- mondta a robot- nem tudtam, hogy ez ilyen kellemetlenül érint.
Ahogy futottak a programok, az első dolog, ami nyilvánvalóvá vált, hogy a kaaelidaschi programnyelv sokkal bonyolultabb, és összetettebb. Emanuel egész kicsinek érezte magát mellette. Aztán elérkezett a pont, ahol a parancs megszakadt... mind a két programon belül. Ezeket a mecha külön ki is emelte. A tudós közelebb lépett, és jobban szemügyre vette:
-Hát ez meglehetősen érdekes. És a hol van a kódsor, amivel helyettesítette?
-Azonnal mutatom- mondta a robot, majd a képernyőn kiemelte a sorokon belül azt a bizonyos kódsort, és betette a parancsba a megfelelő helyre. A vérfagyasztó csak az volt, hogy Manunál ugyanúgy látszott ez a parancsbehelyettesítés. Ő jól tudta, mi az.... a nap, mikor elvesztette Calát, valamint amikor a zoolook-ok befogadták. Az emberi emlékei részben programba íródtak. Amint ezen merengett, látta maga mellett a fekete párducot. Halkan beszélt hozzá:
-Ez őrület... ezt nem akarom végigcsinálni.
-Nyugalom, Emanuel- mondta a vadállat- ne veszítsd el a fejed. Valóban döbbenetes a hasonlóság, és hogy felhasználta az adataidat...
-Nem hasonlítunk!- fakadt ki a srác, ahogy a totem felé kapta fejét- nézd csak meg, ehhez képest én eltörpültem. Különben is, nem te mondtad, hogy zárjam le a múltam, mert nem vagyok mecha? A fenevad ránézett azokkal a mélyreható borostyánsárga szemekkel:
-Az ahhoz való ragaszkodást kell lezárnod. A tapasztalataidat nem. Azokra szükséged lesz...
-Érdekes program- mondta tudós, miközben készítette a mentéseket, és a robotra nézett- remélem, nem bánja kedves, ha elmentem. A mecha fejet hajtott:
-Rendelkezzen csak velem. A mi fajtánk abban leli örömét, ha orgák szolgálatára lehet. Közben Renato épp a rá bízott robottal ismerkedett- akinek a kezén történetesen három ujj volt öt helyett:
-Nagyon barátságosak- állapította meg mosolyogva, majd Tarára nézett- megtartjuk őket? A lány sóhajtott, és a saját android társára nézett. A gép vissza. Tara elmosolyodott, majd elgondolkozott: jó érzés volt megtapasztalni, hogy ezek a robotok milyen figyelmesek- mi több, érzelmesek. Viszont ugyanúgy azt is észrevette, hogy a holdfénytolvajok miként néztek rájuk. Erről az jutott eszébe, ahogy rá néztek az emberek a saját világában, még annak idején. Ez még inkább közelebb húzta őt ezekhez az idegenekhez. Megsimogatta az android vállát:
-Köszönöm- majd kínos mosollyal hozzátette- ne haragudj, de nagyon meg tudnák érinteni az ilyen dolgok... A gép bizalmasan végigsimította Lady Spark hátát:
-Semmi gond, hölgyem. Jól esett, hogy valaki megértette a helyzetünket.
Aluh Manac végül felállt, és a nőies mechára nézett:
-De mégis hogy vihetnénk el hozzátok az életet? Magad mondtad, hogy még levegő sincs. Mi csak pusztán fénymágiát használunk, nem teremtést. Ez viszont Manunak adott ötletet. Az uralkodóra nézett:
-Felség! Manac ránézett:
-Igen?
-Lenne egy javaslatom- lépett közelebb a srác- az RTG lakói materializálnak, kvázi teremtenek. Ha ad egy kis időt, meg tudok fűzni két RTG lakót, akik összedolgozhatnának velük, és segíthetnek visszahozni az életet Kaaelidaschra. A hercegnő figyelemmel hallgatta, majd bólintott:
-Kiváló ötlet, Emanuel Agosto- elmosolyodott- támogatom a tervet.
Manu el is indult. Renato értetlenül nézett rá:
-Te meg mégis mire készülsz? Emanuel visszamosolygott:
-Ne aggódj, tudom, mit csinálok. Viszont, ha ez beüt, akkor hosszabb időre el kell mennünk Kaaelidaschra. Renato bólintott, majd elmosolyodott:
-Akkor szólok nekik, hogy készítsenek számunkra elő egy olyan szállást, amin megfelel az életfeltételeinknek. Tara is csatlakozott:
-Kiváló ötlet. Én pedig a holdfénytolvajoktól kérek felszerelést. Manu bólintott:
-Akkor hajrá. Ha minden jól megy, két nap múlva találkozunk. Azzal kivonult a teremből....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése