Már több, mint egy év telt el, mióta Felix a hóoroszlánok közé került. Igazán szerette őket, jó érzéssel töltötte el, hogy vigyázhat rájuk, és vezetheti őket. A bizalom kölcsönös, a hangulat családias. Volt valami ebben a jeges őserő totemben: tényleg megtalálta köztük a helyét. Már Shayla sem hiányzott neki egy idő után. Egyik nap, ahogy ment volna tovább a kis csapat, megrázkódott a föld. A kékcsíkos fehér oroszlán maga mögé terelte a többieket, vigyázva rájuk. Rengés erősödött, majd megjelent előttük a vízisten- teljes életnagyságban. A fenevadak megrémültek, és szét is ugrottak volna, menekülve, ha a jégherceg nem morrant rájuk. Nyugtatta őket, hogy nincs okuk félni, amíg ő ott van. Miután a népét biztosította, hogy nem lesz semmi baj, visszanézett a jelenségre. Komolyan aggódott, amiért látta őt, de próbált a csapata miatt erős maradni.
A vízisten ránézett, meglehetősen megvető tekintettel:
-Felix herceg, te nyavalyás!- és azonnal támadt is felé karmos kezével. Szerencsére elvétette, ahogy a csíkos oroszlán félreugrott. De az istenség támadt tovább:
-Csak annyit kellett volna tenned, hogy a trónörökössel maradsz!- most viszont eltalálta. A jégherceg látványosan elterült a hóba. A vízisten belé rúgott:
-Shayla mellett kellett volna maradnod, ahogy a szülei és én is kértem tőled! Pontosan azért, hogy még véletlenül se tudjon szövetkezni egyetlen tűzvörös ég alattival sem! Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb megtenné, ahhoz túlságosan nyitott. Felix most értette meg, hogy ez az egész csak egy mocskos játék volt... és az egészben ő csak egy eszköz. Piszok dühössé tette ez a felismerés.
Felpattant, hogy visszatámadjon. Azonban a népe megelőzte. Tömegesen támadták a vízistent, fenyegetően ordítva. Most visszaadják mind azt a törődést és védelmet a hercegüknek, amit egész eddig kaptak tőle. A vízistent meg is lepte ez a nem várt roham.
-Mi a fene?- meg is hátrált. Majd ahogy észbe kapott, elkezdte lerázni magáról a hóoroszlánokat, valamelyikbe bele is rúgott. A nagymacskák hatalmas nyekkenéssel értek földet, vagy épp fájdalmas nyüszítéssel.
Felixet megrázta, hogy így bántak a népével. A családjaként szerette őket. Ez csak olaj volt a tűzre. Dühösen morgott, majd nekifutásból becélozta a vízisten nyakát... és ugrott. Az istenség felordított, ahogy a csíkos oroszlán fogai először a nyakába, majd a vállába mélyedtek. Megragadta a jégherceg nyakát, és úgy szakította le magáról, áthajítva a fél jégmezőn:
-Benned aztán van kurázsi, hogy rá merészelsz támadni a saját istenedre!- indult meg felé fenyegetően- de majd én tiszteletet tanítok neked! Felix épp felállt, és a becsapódás miatt tántorgott, mire az istenség odaért. Ismét támadta volna, védve a népét, de ezúttal ellenfele bizonyult gyorsabbnak. A karmaival erőteljesen átütötte a herceg testét. A csíkos hóoroszlán épp, hogy felfogta mi is történt. Azután vértől ázva elterült a hóban.
Egy pillanatra lehunyta a szemét... majd ahogy ismét kinyitotta, a népét látta. Ott álltak, lassan körülvéve őt... nem engedték oda a vízistent. Próbálták magához téríteni, érezte az aggodalmukat. Hálás volt... halványan elmosolyodott. Aztán végképp feladta a küzdelmet. A vízisten által okozott seb igen súlyos volt, és hamar el is vérzett. Innen már csak egy biztos út maradt, ami tovább vezethetett...
Legalábbis ez volt a logikus. És értetlen volt, mikor érezte, hogy ismét levegőhöz jut. Felnyitotta a szemeit, körbenézett. Legalább egy fél nap telhetett el, a hóoroszlánok még körülötte voltak. Meglátta a mancsát- figyelgette. Olyan volt, mint régen. Visszakapta a régi valóját. Lassan felült. Ekkor ránézett a fehér sárkány- úgy tűnt, hogy egész eddig neki volt dőlve. Felix értetlenül nézett rá:
-Semifar?- ismét kínosan körbenézett- mégis mi folyik itt? A fényistennő sejtelmesen elmosolyodott:
-A halál halála, az az élet. Aznap is meghaltál, mikor a hóoroszlánok közé tettelek. A herceg sóhajtott:
-Azt hiszem, értem- fogta a fejét- vagyis... nem egészen. Tényleg csak egy eszköz voltam ebben az egész játszmában? A fehér sárkány sóhajtott:
-Sajnos saját kézből volt alkalmam tapasztalni, hogy milyen is a vízisten. Ő és a szélisten erősen tagadták, hogy a többiekhez bármi közük lenne. Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe... Felix merengve nézett maga elé:
-Akkor csak én lehettem ennyire naiv, hogy nem vettem észre- ismét az istennőre nézett- de... mikor megláttam Shaylát, csak azt láttam, hogy ő szép és tehetséges. Hogyne vettem volna el? Semifar bólintott:
-Tudom... és értem. Ez teljesen természetes, kölcsönösen szimpatikusnak találtátok egymást. Csak az számított ott, és akkor, nem pedig az, hogy a hátsó szándékot keresgessétek. A herceg sóhajtott:
-Talán ezt az egészet előbb meg kellett volna tennem... hogy szembeszálljak ezzel az egésszel...
Semifar végül elmosolyodott:
-Megtetted. És azzal, hogy feláldoztad magad a népedért, kivívtad az elismerésem, herceg. Az alattvalómmá fogadlak. Az én áldásom kíséretében térhetsz vissza a kék fővárosba. Felix elmosolyodott, és mélyen meghajolt a fényistennő előtt:
-Köszönöm, úrnőm... de én inkább maradnék. A sárkány meglepetten nézett rá, a herceg viszont a hóoroszlánok felé fordult:
-Szeretem őket. Köztük érzem igazán elememben magam. A hóoroszlánok oda is gyűltek hozzá szorosan, és bújtak. A csíkos macska úgyszintén, átölelte őket. Semifar örömmel nézte a jelenséget:
-Hát... nem bánom. Maradj az ő jéghercegük...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése