a teremtő halála

Úton a csillagok között. Az Agosto testvérek már egy ideje készültek erre, főleg Deen, mert mint matriarchának rendkívül fontos volt, hogy ápolhatja a kapcsolatot a távoli, égi testvérekkel. Mikor azon a napon a garuteaiak és azok leszármazottjai felismerték a nyelvüket, és kiderült, hogy mennyi közös van bennük, igazzá téve egy ősi legendát, az rendkívül sokat jelentett neki. És most az RTG felé tartottak az űrsiklóval, Manu vezetésével, hogy tovább ápolhassák ezt a kapcsolatot. A legidősebb testvér közben belelendült a mesélésbe:
-Meglátjátok, nagyon szép hely!- mondta lelkesen- két holdja van, és egy jegyes gyűrű körülötte. Csodálatos, amikor éjszakánként visszaverődik róluk a fény. És a csillagképek is mások innen...
-És a lakók?- kérdezte Ags- mert akikkel a múltkor találkoztunk, nem voltak éppenséggel barátságosak. Emanuel félig felé fordult:
-Amiatt ne aggódj, abból nem lesz gond- majd kicsit mélyebben belement- a Garutea származékokkal már jól kijöttök, olyanok, mint ti, csak sokkal választékosabb és kifinomultabb alakváltók. A materializáláshoz is jól értenek. Aztán ott vannak a T'het származékok. Őket könnyű megismerni, mert fehér vagy ezüst színű a hajuk. Ők jéglidércek voltak, de mint menniük kellett T'hetről, ugyanis az a hold felrobbant. Végül a Rynn származékok... ők hüllőkatonák: kígyólovagok, gyíkharcosok, sárkánykatonák. Meglehetősen vad vérmérsékletűek, mind a mai napig. Cala mesélte, hogy annak idején épp ezért tudtak velük nehezen megállapodni, mikor a három hold népsége elkezdett leköltözni a bolygóra, és alakítgatták ki az országukat.  Deen elmosolyodott:
-Na igen... a vadállati természetet nehéz kontrollálni- Darkóra nézett- mi már csak tudjuk. A hippi egyetértően bólintott, Emanuel pedig elmosolyodott. Jó volt látni az összhangot.

Lassan meg is érkeztek az RTG-re. A holdak és a gyűrű látványa már önmagában pompás volt, és mindhárman égtek az izgatottságtól... legfőképpen Manu. Viszont ahogy egyre ereszkedtek a felszínre, úgy kenődött el a mosolya, és változott az izgatott arckifejezés döbbentté. Ahogy már az utcákat is kivették, látták, hogy a városban hatalmas rongálás folyt: felrobbantott, megégett épületek, törmelékek az utcákon... valahol sűrű füst is száll fel. Amint földet értek, Emanuel riadtan futott ki, és nézett körbe:
-Itt meg mi a fene történt? Testvérei követték, akik ugyanolyan elhűlten mérték fel a környéket. Ags bátorkodott is rákérdezni:
-Te... biztos, hogy ennek nem így kéne kinéznie? Bátyja felé fordult:
-Egész biztos! Itt rend és demokrácia uralkodik... fel nem tudom fogni, hogy mi történhetett.
-Akkor mihamarabb ki kell derítenünk- pillantott fel Deen- talán még lehet mit menteni.

Azonnal meg is indultak az egyik utcába. Furcsa... az első néhány elágazásig minden olyan gyanúsan kihalt és csendes volt. Manu ezt a csendet szinte fizikai fájdalomként élte meg... és rossz előérzetként.
-Nagyon nem kéne így lennie- hajtogatta többször is- valami nagyon nincs rendben. Húga aggódva nézett rá:
-Biztos, hogy ennek nem volt valami előjele? Nem tapasztaltál semmi szokatlant? A legidősebb Agosto félig ránézett:
-Nem, biztos, hogy nem. Minden egész normálisnak tűnt... Inkább velem volt a bajuk, mert elég természetellenesnek bélyegeztek meg, mint lélekkel bíró tárgyat. Ags levágott egy értetlen grimaszt:
-Tiszta sor. Biztos most nem volt kit okolniuk, és inkább egymáson élték ki az agressziót.

Ekkor sikítás hallatszott. Emanuel ereiben meghűlt a vér. Ráadásuk útjuk pont a hang felé vezetett... egy nagy térre. Ott már volt történés. A döbbenettől mindhárom testvérnek földbe gyökerezett a lába. Gyíkharcosok... egy hatalmas had... harci festéssel, és elég masszív gépfegyverekkel, körülöttük- kevésbé és súlyosabban- sérült lakosokkal. Talán ezek a hüllők bolygón lévők, akik ezt az alakjukat vették fel... és egyértelműen nem készültek sok jóra. Mellettük pedig az a néhány tucat robot, akik a nemességet szolgálták előtte. A legidősebb testvér egyiket fel is vélte ismerni... azt a vöröset, aki átdobta őt a gyűlés után. De ami ennél még megdöbbentőbb volt, az a vörös mecha kezéről csöpögő a vér... kicsivel előtte, a vérfoltokat követve pedig....

Itt érezte Emanuel azt, hogy jeges tőrt szúrnak a mellkasába. A látvány nemhogy ledöbbentette és elkeserítette... de meg is rémítette egyben. Azonnal odarohant a vérfoltok végén fekvő áldozathoz, letérdelt hozzá, és átölelte:
-Cala.... Merthogy valóban a tudós volt az. Még magánál volt, de egész testében remegett. Szájából és mellkasából ömlött a vér. A srácra nézett, tekintete igencsak homályosnak tetszett. Légzése akadozott, de próbált beszélni:
-Manu... Hangja elkeserítően erőtlen volt. Az egykori segéd kétségbeesett. Reménytelenül tehetetlennek érezte magát. Ott volt a szeretett lény gyengén, a karjaiba, épp haldokolt... ő pedig csak szorította magához féltően. Megsimogatta az arcát, és a haját, őrizve tekintetét, megbizonyosodva, hogy a lány még magánál van-e:
-Cala, mégis mi történt?- meg se várta a választ, azonnal a vállára hajtotta a fejét- ez az én hibám... Melletted kellett volna maradnom. Az volt a feladatom, hogy megvédjelek... Viszont a lány maga felé fordította Emanuel fejét, és gyengén megsimogatta az arcát:
-Ne okold magad... nem tudhattad... Mi sem tudhattuk... Az egykori segéd szemei könnybe lábadtak. Megfogta a lány kezét, belepuszilt, és fogta erősen:
-De a feladatom volt... én... A tudós még erőtlenül rámosolygott, és próbálta rácsukni az ujjait Emanuel kezének a szélére:
-Jól döntöttél... Örülök, hogy boldog vagy a testvéreiddel...- egy pillanatra elcsuklott a hangja- Csodálatos ember vagy, Manu....  Amint utolsó erejével ezt végigmondta, lehunyta szemeit, és teste lassan elernyedt. A srác is érezte, hogy a tudós keze majdnem hogy kicsúszott az övéből. Átölelte a törékeny testet, szorította magához... nagyon el volt keseredve, hogy elvesztette az első személyt, akihez kötődött.

Testvérei, akik még mindig az utca elején álltak, egészen lemerevedtek a döbbenettől. Nagyon jól értették, hogy bátyjuk miként éli meg ezt a veszteséget. És valóban, habár a hosszú haj takarta Emanuel arcát, ő keservesen sírt. Cala teste pedig lassan, fényesen felizzott, és fokozatosan tűnt el. Az RTG lakói olyan mélyen foglalkoznak az energia materializálásával és az átváltozással, hogy a tiszta, szabad energia egész lényüket átjártja... így haláluk után ők maguk is fénnyé lesznek. Viszont alig, hogy a test eltűnt Manu szorításából, neki egyetlen, azonnali, mindent eldöntő és végzetes parancs jutott eszébe:
-Gyere!- villant át az agyán- A részem vagy! Elfogadlak! A következő pillanatra, ahogy felállt, a haja feketévé változott, fülei meglehetősen nagymacskásokká, karmos mancsokkal, borostyánsárga szemekkel, fekete nagymacskás farokkal, megnőtt szemfogakkal... kézfején, és szemeitől, orrától feketén....

Megnyilvánult a toteme, a fekete párduc... méghozzá olyan lendületesen, hogy már a harcba is vetette magát. Rögtön a vörös mechának esett, akinek első kézből letépte a fejét. A gyíkharcosok ezt észrevéve azonnal támadtak rá. A párduc fenyegetően felordított, és ezúttal az egyik hüllőemberre vetette magát. Hidegvérrel, hihetetlen brutalitással szaggatta szét. És már ment is a következőre... Minden mozdulata, minden reakciója ösztönös, vadállati volt. Az elkeseredésben a totem teljes mértékben átvette az irányítást a teste felett, és elszabadult.

Ez volt az, amit az Agosto testvérek nagyon jól láttak. Darko szemei elkerekedtek a kegyetlen vérengzés láttán:
-Uramatyám, ez megőrült!- majd húga felé kapta a fejét- Deen! A matriarcha megindult:
-Te védd a lakosokat, én kézbe veszem az ügyet! Majd ismét előre fordult, és felvette a szárnyas vörös macska alakját. Megvadult testvére épp egy újabb mechát szaggatott darabokra, mikor odaért. Fenyegetően ráfújt, és nekiesett. Emanuel a húgában egy újabb ellenfelet látott, olyannyira elvakította a düh és az elkeseredés. A tömegben elég vadul harcoltak egymás ellen, nem egyszer mélyen Deenbe karmolt. De a lány se finomkodott. Ő ugyanúgy bátyjára vetette magát, és a vállába harapott. A párduc felordított, és akkora csapást mért húgára, hogy a fal adta a másikat. Edina ettől már komolyan megijedt. Nagyon erősnek bizonyult a becsapódás, erősen meg is szédült egy hosszabb pillanatra. Mire kitisztult a kép, látta, hogy megvadult bátyja fenyegetően tart felé. Ő viszont megvilágosult... és tudta mit kell tennie....

Amint Emanuel kellő távolságon belül került, Deen odaugrott, és megragadta a tarkójánál. Minden macskafélének ez volt a gyenge pontja... ilyenkor teljesen leblokkolnak, mozdulatlanná válnak. A lány már a toteméből adódóan is jól tudta ezt. Zihált, majd azokba a borostyánsárga szemekbe nézett. Meg akart róla bizonyosodni, hogy testvére észleli-e őt. Manu tekintete valóban ijesztő volt... mintha nem is ő lenne. Aztán, ahogy azok az ismerős jégkék szemek néztek vissza rá, lassan tisztult előtte a kép. Ezzel párhuzamosan enyhült a tekintete is. Mire teljesen visszanyerte uralmát az elvadult totem és a düh felett, mélyen sóhajtott:
-Deen?- kérdezte halkan. A vörös macska szelíden elmosolyodott, és bólintott:
-Igen, itt vagyok. Lassan elengedte bátyját, aki lehajtotta a fejét:
-Ne haragudj...- mondta rekedten, és megremegett. Edina végigsimította a vállát és a karját:
-Nem történt semmi baj. Gyere...

Átölelte őt, és hagyta, hogy Manu is bújjon hozzá, akinek borzasztóan fájt, hogy elvesztette azt, akinek az életét köszönhette. Teljesen össze volt törve, most Deen vállán is kisírta magát. Ez utóbbi pedig együttérzően simogatta a hátát. Nemcsak kötelességből, mint matriarcha próbált erős maradni, hanem mint Emanuel kishúga is. Tudta, hogy testvérének most erre van a legnagyobb szüksége, és igyekezett is neki megadni. Közben Darko már intézkedett. Megregulázta a maradék gyíkharcos csapatot, és erősítést hívott. A kapcsolatépítés a helyzetre való tekintettel elő sem került... RTG lakóinak ennél komolyabb gondja is akadt...


A történtek után három nappal az erdő szélére egy ősi nyelv szövegével vésett oszlop került. Emanuel- immáron vörös jelekkel arcán, és a szokásos indián lepellel- állt előtte. Maga készítette az oszlopot, testvérei mindenre megtanították, miután az Agosto család tagjaként neki is tovább kell vinnie és ápolnia az ősi tradíciókat. Ags és Deen pont odasétáltak mellé. Öccse a vállára tette kezét:
-Jobban vagy- kérdezte halkan. Manu lassan bólintott:
-Egy kicsit- majd visszanézett az oszlopra- még mindig nem tudom elhinni, hogy elvesztettem. Sokat jelentett nekem, és nem volt alkalmam rá, hogy eléggé kifejezzem felé a hálámat... Húga ránézett:
-Megértjük, amit most átélsz. Mi is vesztettünk el a szeretteink közül. És azon vagyunk, hogy minél hamarabb átsegítsünk a gyászon. Emanuel bólintott:
-Köszönöm nektek- sóhajtott, és elmerengett- tudtam, hogy előbb vagy utóbb szembesülni fogok vele. Csak épp azzal nem, hogy ennyire fog fájni... Olyan, mintha a lelkem egy részét tépték volna ki. Darko biztatóan megsimogatta a vállát, és hozzátette:
-Viszont nemcsak elvesztettél valamit, hanem nyertél is. Elfogadtad a totemed, megmutatkozott egy egészen mély éned. A legidősebb Agosto halványan elmosolyodott:
-Igen... és örülök, hogy így alakult. Igazán nemes bestia- testvérei felé fordult- ne haragudjatok, hogy elfajult a dolog. Egyszerűen hagytam elszabadulni a haragom és a fájdalmam... Deen megfogta a kezét, és megeresztett felé egy bizalmas mosolyt:
-Ezt nagyon jól tudjuk, és megértjük. Nem történt semmi baj. Darko hozzátette:
-Egy kicsit magadra hagyunk vele... Manu bólintott:
-Azt megköszönöm...

Testvérei megindultak vissza, a házak felé, Emanuel pedig visszafordult az oszlop felé. Zsebéből előhúzott egy tollas- és fagyöngyös láncot:
-Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni, Cala...- mondta, ahogy a láncos szorosan a vésett oszlopra kötötte- de tudnod kell, hogy egy különleges helyet rejt számodra a szívem. Ugyanis nélküled nem lehettem az, aki... neked köszönhetem azt, hogy élhetek...