hová tartunk idelenn?

Újabb hosszú nap. Arklan, mint a Harcos Akadémia tanára egy ideje elég későn ért vissza a rejtett zugába. Már a horizontot súrolta a lenyugvó Nap, mikor felért a szőnyegekkel, lámpásokkal, párnákkal és vízipipákkal tarkított toronyszobájába. Fáradtan, de vidáman üdvözölte a dzsinnt:
-Szia Jena! Itthon vagyok! A lány az ablakban ült, és merengve nézte a naplementét. Meg se fordult, csak intett:
-Szia Arklan... A szultán unokaöccse felhurcolkodott, majd odament, és letérdelt hozzá:
-Mi az, szépségem, valami nyomaszt? A máskor oly jókedvű és mosolygós dzsinn most ijesztően komolynak tűnt, ahogy a mesterre nézett:
-Nem emlékszem semmire azelőtt, hogy megidéztél volna. Az volt az első napom. De... valahogy bele kellett kerülnöm a lámpásba- ismét a város felé nézett- nem tudom, mi történt előtte. Szeretném tudni... Arklan sóhajtott, majd megsimogatta a lány térdét:
-Ki más lennél? Jena Sera vagy, a barátunk. A dzsinn visszanézett, és a fejét csóválta, ahogy lassan lehajtotta:
-Nem. Jena Sera az az a kislány, aki elhozta neked a lámpást. Én csak egy illúzió vagyok. A szultán unokaöccse tovább simogatta:
-Ne vedd ennyire magadra. Hidd el, nincs jelentősége. Közénk való vagy, és csak ez számít. A lány a mester kezei tette a kezét, és közelebb hajolt hozzá:
-Ezt hadd döntsem el én. Szükségem van pár napra.
-És hova mennél?- kérdezte Arklan.
-Nem tudom- mondta a dzsinn- de tudom, hogy Nixa határain belül megtalálnám a választ a kérdésemre. Válaszként a Fekete Macska megölelte őt. Az első találkozásuk óta ő és Nadir nagyon megszerették a dzsinnt, és mivel mégiscsak azt kívánta tőle, hogy legyen szabad, így élte velük a halandók megszokott életét, és belevitték mindenféle szórakozásba.

Jena se érezte ezt másképp. Mégiscsak Arklant látta meg elsőként. A fene gondolná, de ez tényleg rengeteget számít, hogy ki az, aki az első pillanattól kezdve az ember mellett van. És habár jól érezte magát mindkettejükkel, a szíve mintha Arklan felé jobban húzott volna. Talán azért, mert mégiscsak ő dörzsölte meg a lámpást...

Ami pedig a válaszkeresést illette, már aznap este nekiindult. A közeli erdőig jutott el azzal a lendülettel. A telihold már magasan tetőzött az égen.... épp elég fény volt, hogy a sűrű fák között és tájékozódhasson. De nem akart tovább menni. Otthonosnak találta a légkört. Le is térdelt, mélyen meghajolva, mint mikor az arab negyed lakói kelet felé fordulnak a Naphoz imádkozva, lehunyta a szemeit és mormolt:
-Adj választ, méltóságos Hold... hová tartok? Honnan jöttem? Mi az oka, hogy a lámpásba kerültem? Annyira elrugaszkodott gondolatban a földtől, remélve, hogy az égből érkezik a segítség. Azonban pont vele szemben szólalt meg valaki:
-Te sem találod a helyed, ifjú hölgy? Jena összerezzent, és felkapta a fejét.

Manu térdelt vele szemben, teljes harci díszben: vörös jelekkel az arcán, tollas-fogas nyaklánccal, és az indián lepellel, ami rá volt terítve. A dzsinn kíváncsian mérte őt végig:
-Te meg ki vagy? A srác elmosolyodott:
-Emanuel Agosto vagyok, a zoolook-ok közül. És te? A lány kissé megszeppenve válaszolt:
-Jena Sera, az arab negyedből... és dzsinn. Manu szemei izgatottan felcsillantak:
-Szóval te szellem vagy? Jena bólogatott:
-Igen... valami olyasmi. Csak épp nem egészen találom a helyem. Miért? A srác felállt:
-Akkor viszont van sejtésem, mi lehet a megoldás- és kezet nyújtott felé, hogy felsegítse- akarsz sétálni? A dzsinn elmosolyodott, bólintott, és megfogta Emanuel kezét.

Ahogy baktattak a fák között, elég szépen elmélyültek a beszélgetésbe.
-Mesélj csak- szólt Manu- pontosan honnan is jöttél?
-Egy lámpásból- válaszolta Jena- én vagyok az ezeréves alabástromlámpás szelleme. Az lett volna a feladatom, mint minden dzsinnek, hogy teljesítsem annak a kívánságát, aki a lámpásból megidéz. Viszont az első ember, aki megidézett, az azt kívánta tőlem, hogy legyek szabad. Azóta élek az emberek között. Manu elmosolyodott:
-A szabad akarat ajándéka valóban nagy kincs- mondta, ahogy egy nagyobb emelkedőnél lesegítette vendégét- és felelősségteljes is. Engem az alkotóm a fényből vett, és helyezett anyagi testbe. Az első pillanattól tudtam azonosulni a fizikai valómmal, de mindig többet akartam tanulni. Végül így jöttem le ide a földre, a zoolook-ok közé. Jena megtorpant:
-Várjunk csak... úgy érted, te egy égi vagy? Emanuel sejtelmesen nézett rá, ahogy visszafordult felé:
-Attól függ, mit értesz ezalatt.

Jena kicsit megszaporázta a lépteit, mert olybá tűnt, hogy a srác gyorsabb iramban halad:
-Te magad mondtad... a fényből vétettél. Emlékszel azelőttről valamire? Bármire...
-Semmire- válaszolta Manu tömören, és röviden. Egy tisztáshoz értek, ahol megállhattak. Kellemes, balzsamos illat lengte körbe a levegőt. Ahogy a lány felzárkózott, Emanuel folytatta:
-Minden tudás, amire abban a pillanatban tudtam támaszkodni, az annak a mechának a memóriája volt, amelybe az alkotóm zárt. Se több, se kevesebb.
-Tehát te sem emlékszel semmire- sóhajtott a dzsinn- pedig már kezdtem reménykedni... A srác kíváncsian ránézett, Jena pedig folytatta:
-Az kértem a Holdtól, hogy adjon nekem választ. Akkor szólítottál meg. És nagyon jó dolgokra világítottál rá. De te sem tudod, mi volt mindez előtt... Pedig én pontosan azt akartam tudni, hogy mi van ezelőtt a lét előtt... hogy kerültem a lámpásba... ki zárta be a lelkem....

Manu szelíden elmosolyodott, és átkarolta a dzsinn hátát:
-Ez már nem lényeges, hidd el. Csakis az számít,  hogy mit élsz meg most... és hogy kikkel éled meg. Sokat jelent, hogy kik fogadtak be maguk közé. A lány ránézett:
-Ilyen könnyen veszed? A srác visszamosolygott:
-Hogy máshogy vehetném? A származási helyemről száműztek. Ez a hely az otthonom. Most is azért voltam az erdőben, hogy erősítsem a kapcsolatom a Földdel. Ugyanis itt befogadtak... és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A dzsinn elmerengett, hosszan maga elé meredve... végül sóhajtott:
-Haza akarok menni....- mondta halkan. Emanuel elmosolyodott, majd a lepedőt Jena vállaira terítette, és elindult vele vissza, az arab negyed felé...