2013. március 3., vasárnap

Memories from the human world-The last memory


"I never thought that this could happen next to me

I've always felt secure.
But, she killed, like poison never that you could feel..
and I cry for more.
I was falling as all the flowers die,
And hope that you come...
Oh one day, to find the place, where all the souls are lying."

/Parov Stelar: Lost in Amsterdam/



Shakara felfogni nem tudta a látottakat... remélte, hogy érzékei csak becsapják... sőt, az egész, ami körülveszi az csak valami rossz álom, vagy illúzió. Látta Coritót kimenni az épületből... vidáman, mosolygósan, élettel teli, ahogy egy csókot fúj felé. A következő pillanatban pedig...

A tömeg elhűlten állta körbe a helyszínt. Betört motorháztető, vérző fejű sofőr, előttük pedig Shakara, karjaiban a lány élettelen testével. Hogy történhetett ez? És mikor? Csak egy rövid pillanat volt, ésszel fel se tudta fogni ezt a kis időhézagot... Sem azt, hogy Corito nem reagál. Hiába sírt, hiába szólította, simogatta arcát, puszilta homlokát... semmi... se egy sóhaj, se egy hang, se egy apró mozdulat... Ismét elvesztette őt... Harmadszorra veszti el... Szorosabban magához ölelte őt, fejét lehajtva. Nem tudta sem elfogadni, sem feldolgozni a tényt, hogy bármit tesz, már nem hozhatja vissza. Valami keserű, maró köd szállt a fejére, és a szívére- az utóbbiba fájdalmas űrt rágva.

Alba, Tía és Gaté ott álltak közvetlen mögötte. A herceg remegve a vállára helyezte kezét:
-Shakara... Ez zökkentette némileg vissza hozzájuk a félistent. Körbepillantott a tömegen. Aztán meglátta a griffet. Azonnal utasította:
-Aco, vigyél minket el innen! Az őrszellem bólintott, és engedelmeskedett. Meglódult feléjük...

És a kis csapat a következő pillanatban a Di világban találta magát. Shakara még mindig tartotta a lányt. Alba összeszedte magát, és megkísérelt még egyszer nekirugaszkodni:
-Ez mindannyiunknak súlyos veszteség, és tudjuk, hogy téged érint a legjobban. De ha bármiben tudnánk segíteni... Az ifjú Sera elcsukló hangon válaszolt:
-Hagyjatok magamra egy kicsit... A Hold herceg átkarolta társnője derekát, megfogta a kis macska kezét, és odébb vonult velük. Aco a levegőből kísérte őket.

A félisten még egy ideig nézte, és gyengéden simogatta Corito arcát... majd fájdalmasan egy csókot lehelt a homlokára, óvatosan karjaiba vette, és felállt. Amint kiegyenesedett, Sötétség állt vele szemben. Alakja, tekintete hideg komorságot sugárzott, mintha csak maga lenne a megtestesült halál.
-Sajnálom, fiam... Shakara tovább sírt halkan:
-Mindig...- tekintete még mindig a szeretett lényen pihent- talán... ez a sorsunk. Valami mindig megakadályozza... hogy a boldogságunk beteljesülhessen... Könnyes szemekkel felpillantott az istenségre:
-Miért? Ősatyja szomorúan sóhajtott, majd halkan válaszolt:
-Csak annyit mondhatok, hogy a halandóknak szabad akaratuk van. Innentől kezdve az istenek nem vállalnak a tetteikért felelősséget. Ezt csak abban az esetben teszik, ha egy halandó a nevükben, vagy a megbízásukban jár el. Viszont ha nem lenne szabad akaratuk, akkor csak bábuk lennének, akiket mi irányítunk. Tartott egy sóhajnyi szünetet, majd folytatta:
-A világok hajnalán Semifar és én hittük, hogy az anyagi életnek is meg kell hagyni a szabad akaratot. Másképp nem tanulnak, nem alkotnak, nem fejlődnek, nem jutnak előrébb. Márpedig a cél az volt, hogy elindítsunk valamit, ami idővel egyre nagyobb méreteket ölt, és egyre magasabb szintre jut...

Közelebb lépett, majd a lány fejére helyezte kezét:
-Az energia nem vész el, csak átalakul- az ifjú Serára pillantott- ugye tudod, hogy ismét reinkarnálódni fog valahol, hogy ismét várhasson rád? Shakara lassan megrázta a fejét, majd sóhajtott:
-Nem hiszem, hogy képes leszek folytatni.... Túl sokszor veszítettem őt el ahhoz... Sötétség gyengéden átvette tőle a holttestet:
-Bízd rám. Ez az alakja, Corito, békében fog nyugodni- majd némi reménykeltéssel a hangjában folytatta- A lelke már elindult. És bár nehezen vallod be magadnak, csak idő kérdése, és ismét elindulsz te is. Túlságosan is szereted ahhoz, hogy lemondj róla...

A félisten nem szólt egy szót se. Térdre vetette magát. Ahogy földet ér, már eredeti, zöld sárkányszerű alakjában mutatkozott ismét, oly hosszú idő után. Sötétség szinte már szánva nézett rá - csak azért nem engedi meg magának, hogy érzéseket tápláljon halandók felé, mert  igazságtalan megkülönböztetésnek vélte. Biztatva megszólalt:
-Szólok Dia Ayának, hogy holnap látogasson meg. Remek munkát végzett, mikor az emlékeidet kellett visszahozni. A társasága, most is segítene. Shakara a keserűségtől nem tudott megszólalni. Egy határozott fejbólintással jelezte, hogy köszöni. Az istenség pedig megfordult, és eltűnt a holttesttel...

Az ifjú Sera próbálta összeszedni magát, de a könnyek záporát elállítani nehezebb volt, mint gondolta. A fájdalmasan tompító köd még mindig ott ült a fején és a szívén. Viszont valaki ismét kizökkentette...
-Shakara... A hang hallatán megtörölte arcát, és megfordult. Gaté térdelt vele szemben, mint egy fegyelmezett harcos - de kisírt szemekkel. Leemelte oldaláról a katanát, majd két kezébe tartva mélyen meghajolt:
-Hűen szolgáltam Coritót. A harcos hierarchiájának törvénye szerint most, hogy szeretett gazdám eltávozott, téged kell, hogy szolgáljalak. Kérlek, fogadj alázatos és hű harcosodként... A félisten azon kapta magát, hogy egy pillanatra megejt egy apró mosolyt. Valami lenyűgözte ebben a kis nindzsában, az egész lényében és magában a jelenetben is. Azonban nem tartotta helyesnek, hogy egy ilyen harcos maga alá rendeljen. A vállára tette mancsát:
-Gaté...- kezdte nyugodt, valamivel összeszedettebb hangon- a csapat neked is sokat köszönhet, és mind tudjuk, milyen hűséggel szolgáltad Coritót. De a szolgálatodat nem fogadhatom el.

A macska szinte pánikszerűen kapta fel a fejét. Shakara nyugtatóan végigsimította a vállát:
-Te ennél egy sokkal öntudatosabb harcos vagy, és hiszem, hogy ha megtalálod a saját utad, azzal sokkal többre viszed- majd a fejére tette mancsát- Felszabadítalak, Gaté. Nem tartozol nekünk. Leemelte kezét, és - amennyire a lelkiereje engedte - megejtett felé egy biztató mosolyt:
-Sok sikert. A nindzsa számára ezek a rituálék világosak voltak, mint a nap. Meg se próbált magyarázkodni. Visszatette a katanát, felállt, és alázatosan meghajolt:
-Viszlát, Shakara Sera. Örömömre szolgált a veletek töltött idő...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése