2013. március 7., csütörtök

Shingo Sera 2

Shingo meglepően kipihenten ébredt. Semmi nem zavarta álmát. Egy pillanatra meg is lepődött, hogy nővére nem keresi őt. Nem is baj talán... jó tette tovább marad titok. Álmatagot beleszippantott a báli ruhák közé. Szerette az illatukat... az egész palotát megtöltötte ez a zsályás-kenetes aroma. Kissé elábrándozott, majd úgy döntött, hogy inkább előássa magát a ruhák közül, és megy vissza a helyére. Kimászott a textil rengetegből, majd előbújt a hatalmas szekrényből.

Amint betette maga mögött az ajtót, a csend fájdalmasan ordítónak hatott. Mintha a palota kihalt volna. Valami láthatatlanul és élesen hatolt a mellkasába... fel se fogta még ésszel ennek a jelentőségét. Abban viszont bizonyos volt, hogy bár alaptalanul, de nagyon félve indul meg...

Kiért az öltözőből a bálterembe... vérnyomok a földön. A szemei elkerekedtek, és érezte, ahogy végigfut rajta a hideg, a láthatatlan fájdalom jobban terjed testében. Megiramodott a trónterem felé. A vérfoltok egyre sűrűsödtek, nőttek... és már nemcsak a padlót, hanem a falat is borították. A trónteremben senki... csak újabb foltok... viszont a kapu nyitva állt.

Kirohant... és a következő pillanatban a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. Egy pillanatra talán meg is szédült, olyan erővel csapta arcon a felismerés, és a hirtelen fordulat... Ugyanis a palota előtt, a lakosok kíváncsi és döbbent gyűrűjében ott feküdt vérbe fagyva Azel és Usur...

-Mi történhetett?
-Yuan-tik. Bejutottak.
-Mindig is tudtuk, hogy ellenük építi azt a falat.
-Valahol érthető volt, hisz előtte rengetegszer támadtak a Serák ellen.
-Céltudatosan őket keresték most is. Nézzétek... máshol nem történt rongálás.
-Meg is érdemelték... a két zsarnok...

Shingo számára a tömeg pletykája csak értetlen morajlás volt. Benne az tudatosult, hogy ott és akkor elvesztette a szeretteit... és már nem kaphatja őket vissza. Kétségbeesett kiáltással odafutott hozzájuk, keservesen sírva, szólongatva őket:
-Apa! Usur! Apa!!!!!!! Usur!!!!!!!!!!Reménytelenül rángatta őket. Ellentmondott számára minden halálos sérülés, és vérveszteség... Valahol mélyen hitte, hogy talán felélesztheti őket... hogy talán az egész egy rossz álom... csak képzelete játszik vele. Sírása olyan keserves volt, hogy a tömeg szinte beleremegett.

-Túlélte...
-Talán nem találták meg.
-Szegény kis kölyök, szinte már sajnálom.
-Pedig lehet, hogy ugyanolyan lesz, mint az elődei. Mégiscsak egy Sera.
-Talán ő itt az egyetlen, aki képes megsiratni őket... senki más...

Shingo épp nővéréhez bújt zokogva. Anyja helyett anyja volt. Azonban valaki más lépett most a helyébe... aki finoman vállon ragadta, és lassan elhúzta:
-Sajnálom... Már nem tehetünk értük semmit. Meghaltak. A kis Sera kétségbeesetten, vadul csóválta a fejét:
-Nem, nem, nem... Nem halhattak meg! Nem akarom! Vissza akarom őket kapni! Érezte, hogy az idegen ismét megfogja a vállát. De nem hagyta neki. Elrohant tőle, vissza be a palotába, meg sem állva a szobájáig. Nem tudta, mit tegyen, teljesen megváltozott körülötte minden, és fogalma sem volt, miként kéne viselkedni, hogyan kéne reagálni. De a szobája... az egy biztos pontnak tűnt. És szerencsére sértetlennek is. Bevackolta magát a takaró alá, remélve, hogy ezzel minden bámészkodó, minden fájdalom elől elbújhat, és lassan álomba sírta magát...

Nem érzékelte, hogy pontosan mennyi idő telt el, miután felébredt. Csak azt, hogy átjártja a keserűség. Szemei és a torka kifejezetten égett, mellkasát súlyos űr nyomta, és a hideg rázta. Feje kissé kavargott... Tényleg megtörtént, amit látott? Ugye csak álmodta az egészet? Ugye viszont ölelheti apját és a testévér? Ezekre a kérdésekre csak jobban rázta a hideg... szemei még jobban égtek. Mit csináljon most?

Fogta erősen a takarót, magára csavarta, annyira fázott. Úgy csúszott le az ágyról, és húzta a takarót maga után, mint egy palástot, és kiment. Addigra már felmosták a palotát... egyetlen vérfolt sem látszott. Minden makulátlan volt, ahogy azt megszokta. A trónteremben azonban meglátta azt az idegent, aki a vállon ragadta: egy fiatal felnőtt volt, kék bőrű, fekete hajú, fekete szemű, kisebb koronával, palásttal, egyszerű, sötét ruhában, és egy olyan jogarral, melynek vége éles holdsarlóban végződött. Mellette egy vele egykorú hölgy állt, égkék színű, világosbarna sörénnyel, kékeszöld szemekkel, halvány barackszínű nemesi ruhában, és kicsiny ezüst tiarával. Színei az ébredező tavasz benyomását keltették. Velük szemben pedig maga a Sötétség állt. A kölyök épp csak a beszélgetés végét kapta el:
-Még egyszer köszönöm, hogy elvállaljátok Shingo nevelését. Mind nekem, mind neki sokat jelent. A jogaros meghajolt:
-Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Ígérjük, igyekszünk a legjobb tudásunk szerint gondját viselni. Az istenség bólintott:
-Tudom, Davreyk herceg- majd a hölgyre nézett- és Drusan hercegné. Épp ezért gondoltam rátok a feladat megbízásával...

Ekkor meghallották a kis Sera léptét. Mind felkapták a fejüket. A kölyök ijedten befutott a fal mögé. Sötétség közelebb lépett:
-Gyere csak ki, Shingo. Nem harapunk...- mondta kedveskedő hangon. A kölyöknek jól tudta, kivel van dolga. Ez az első, amit megtanult. Igencsak meg volt szeppenve, de amint látta, hogy az istenség le is guggolt, az kellő bizalmat sugallt számára. Lassan, félénken megindult. Sötétség szemei mosolyogtak, majd mikor a kis Sera odaért hozzá, végigsimította fejét, majd a vállán hagyta kezét:
-Látod, semmi gond. Nem kell tőlem félned...

Shingo szemeiben ismét könnyek gyűltek. Megtörölte arcát, vállai megremegtek. Az istenség közelebb hajolt:
-Mi a baj, kicsim? Megijesztettelek? A kölyök próbált erőt venni magán, hangja remegett:
-Aput és Usurt akarom... hol vannak, Ősatya? Sötétség sóhajtott. Látta, hogy jelenleg egyetlen utódja iszonyatosan el van keseredve és kétségbe van esve. Tovább simogatta a hátát - azért nem ment közelebb, mert egyetlen halandóval sem akart szoros kapcsolatba kerülni, és ez alól a leszármazottjai sem voltak kivételek:
-Sajnálom, kicsim. Már elmentek. Shingo tovább szipogott:
-Nem tudod őket visszahozni, Ősatya? Hozd vissza őket... Az istenség komoran sóhajtott:
-Nem lehet- lassan elengedte őt, majd felállt- az élet rendjét nem változtathatom meg. Ezt követően a párosra nézett:
-Viszont Davreyk Hold herceg és Drusan Hold hercegnét melléd állítom. Ők fognak vigyázni rád. Mielőtt a kölyök bármit is mondhatott volna, Sötétség a hölgy felé fordult:
-Lennél olyan kedves? Drusan bólintott:
-Igen is, uram.

Megfogta Shingo kis mancsát, és bevezette a szobájába. Vele maradt, és próbálta nyugtatgatni, ugyanis a kölyök továbbra is keservesen sírt:
-Aput és a nővéremet akarom... vissza akarom őket kapni... A hercegné átkarolta a hátát, és hagyta, hogy nekidőljön:
-Tudjuk, hogy nagyon szeretted őket. Azt is, hogy nem fogjuk tudni őket pótolni. De mindent megteszünk, hogy átsegítsünk téged ezen az időszakon, és kitanítsunk, hogy méltóképp foglald el a trónt.

Habár a hercegi párnak még nem volt gyermeke, Drusan ölelésében és hangjában volt valami igazán anyai... és ezt Shingo is érezte. Ahogy a hölgy simogatta a hátát, úgy azon kapta magát, hogy kezd megnyugodni, és feloldódni. Nagyon sóhajtott. A hercegné homlokon csókolta, ő pedig átadta magát ismét az álomnak...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése