2013. március 16., szombat

Shingo Sera 6

Alig telt el pár hónap. Shingo lassan összeszokott a helyzettel, hogy nevelői egy külön családot alkotnak a palota falain belül. Bár jobban belegondolva, nem egészen tűnt annyira "külön" felosztásnak: Alba látszólag kedvelte őt, a hercegi páros pedig - a prioritások változásától függetlenül - továbbra is mellette állt. Megnyugodva tapasztalta, hogy csak túlreagálta az egészet, és egyáltalán nincs oka aggodalomra. Ezt a tényt az is erősítette, hogy esténként kijárt az erdőbe. Az istennő csakugyan a szavát fogta, és örömmel vette, hogy a bestia társaságot nyújt neki. Ez utóbbi valamivel nehezebben fogadta el a tényt, hogy halandóként egy szintben üljön egy nála magasabb rendű lénnyel, de idővel a hölgy közvetlensége ezt oldotta benne. Így is, többször hallott már róla és Echo maga is elmesélte, hogy szívesen járkál halandók között - az újholdat leszámítva, mert akkor nem látják szívesen.

A dolgok sínre kerülését azonban egyik reggelen kisiklatta egy váratlan fordulat. Az ebédlőben ültek mind, a hercegre várva. Drusan értetlenül figyelte a folyosót:
-Hol marad ilyen sokáig? Mindig időben jön. Az ifjú Sera vállat vont:
-Nem tudom. Nem ment el valahová ma reggel? A hercegné lassan csóválta fejét:
-Nem említette- majd kissé elmerengett- az igazat megvallva, tegnap este óta nem láttam. A dolgozó szobájába ment, és azt mondta, hogy nyugodtan aludjunk, majd később csatlakozik... Az uralkodó megejtett egy pillanatra egy mosolyt:
-Davreyk olyan kötelességtudó. Biztos belealudt a munkába. Intett az egyik inasnak, majd a hercegért küldte:
-Üsse kavics. Előbb a család, aztán a munka... Drusan egy mosollyal osztotta nevelt fia véleményét.

Az inas ekkor ért vissza... egyedül, és holt sápadtan:
-Kegyelmes úr!- hangja és térdei remegtek- a herceg.... Jelenléte és hangja nem árulkodott semmi bíztatóról. A másik kettő azonnal felállt az asztaltól.
-Mi az? Mi történt?- kérdezte Shingo. Érezte hogy az inas visszaérkezésétől idegesen összerándul minden izma. A lakáj tovább hebegett:
-Me-meghalt...- nyelt egy nagyot- nem tudom, hogy történhetett... csak benyitottam... és ott feküdt... Az ifjú Sera szemei elkerekedtek. Azonnal elrohant, felborítva maga mögött a széket. Imádkozott magában, hogy bár az inasnak ne legyen igaza, és nevelőapját a papírmunkába mélyedve fogja majd találni. Azonban ahogy kitárta a szárnyas ajtót, be kellett látnia, hogy igaza volt...

Davreyk herceg a padlón feküdt, halálra vált, rémült, üveges tekintette, kiáltásra nyitott szájjal, félig csukott mancsában egy tőrrel... Vér nem volt sehol, se egy sérülés a holttesten... Bármi is ölhette meg, olyan hatást keltett az egész kép, mintha a puszta jelenlététől halálra rémült volna. Pedig tegnap még a kereskedelem felélénkítéséről beszéltek... apró vitába is keveredtek, de ez nem számított. Most pedig... már nincs. Shingo érezte, hogy szemei és torka ismét égni kezd.

Ezt csak fokozta, hogy a hercegné megjelent mögötte... majd keservesen felsikított:
-Neeee! Kedvesem! Futott volna oda hozzá, de nevelt fia megállította:
-Ne, ne menj oda hozzá!- kiáltott aggodalmasan- lehet, hogy átok végzett vele! Ha megérinted, lehet, hogy te is meghalsz! Érezte, hogy a szavaitól Drusan erőteljesen megremeg. Ezt követően könnyes szemekkel ránézett... majd keservesen sírva a vállának dőlt. Az ifjú Sera magához szorította féltve, egyben igyekezett őt megnyugtatni... mindkettőjük számára egy szeretett személy volt Davreyk herceg, és értetlenül álltak a kérdés előtt, hogy miért és hogyan történhetett ez.

Shingón végigfutott a kérdés, hogy talán nevelőanyja és Alba is ki lehetnek téve hasonló veszélynek. Még aznap megerősítette a testőrséget, majd egy látót hívott. Ők ketten bementek a dolgozó szobába. A boszorkányos kinézetű sárkány alaposan végigmérte a falakat, belelapozott a könyvekbe, megnézte az ablakot, a függönyt, megszagolta a gyertyát... még a holttestet is körbejárta. Az uralkodó feszülten figyelte, majd órákon át tartó némaság után rákérdezett:
-Mi az? Érzel valamit? A látó felpillantott rá. Tekintete mély volt, és baljós:
-Azt kell mondjam, hogy semmit, felséges úr. Lábával finoman megrúgta a tőrt a markolatánál, mely így kicsúszott a halott mancsából:
-Bármi is lehetett az, igen nagyhatalmú lehetett, ha a herceg mérgezett tőrrel próbált védekezni... már, ha védekezni próbált ellene, és nem szívroham érte. Azonban az ifjú Sera nem érte be ennyivel. Tovább firtatta:
-Biztos, hogy nem találtál semmit? Se léleklenyomat, se lábnyom, se varázsmaradvány, se nyálka vagy vér, vagy... Azonban a látó lassan fejet csóvált:
-Számomra is meglepő, nagyságos úr... de semmit. Még sosem tapasztaltam ilyesmit. Shingo végül megadóan sóhajtott:
-Rendben...- ahogy a boszorkánymester odalépett mellé, átadott neki egy arannyal teli zsákot, majd hozzátette- a kapuhoz érve ott áll egy kisebb csapat. Légy szíves, szólj nekik, hogy vigyék el a holttestet. Utána pedig bontsák ki a helyéről ezt a szobát. A látó átvette zsoldját, majd meghajolt:
-Ahogy kívánod, felséges úr...

Azon a napon minden a feje tetejére fordult: nagy csörömpölések közepette a palota megvált egy emeleti szobától, testőrség kísérte mindenhová Drusant, Shingo pedig még a Sötétség szentélyébe is elment. Gyújtott két füstölőt, és mélyen meghajolt az oltár nélküli helységben, melyben az egyetlen, igen erőtlen fényforrás az ajtóból jött:
-Kérlek, Ősatya, vigyázz a nevelőanyámra, és a mostoha testvéremre... Már csak ők maradtak nekem, ők a családom. Davreyk lelkét pedig helyezd nyugalomra. Olyan volt számomra, mint az apám... uralkodói áldásom szálljon rá...

Az éjszaka leszálltával az udvar teljesen kimerült, mind a rohangálástól, a parancsok teljesítésétől és a gyásztól egyaránt. A hercegné korán elaludt, karjai között kisfiával. A történtek után különösen féltette őt. Shingo pedig őket... A testőrséggel együtt ő is a szobájuk ajtajánál maradt. A többiektől eltérően, ő a földön ült... Feje és tagjai elzsibbadtak a sokktól, és a napközben elvégzett tennivalóktól. Nehezen tudta megemészteni a történteket. És ami a legdühítőbb az egészben, hogy a gyilkosnak semmi nyoma... Nem tudják a halál pontos okát. Csakis a szerettei iránti aggodalom tartotta még ébren. Az őrök finoman próbálták rábeszélni az éjféli órákban, hogy térjen pihenőre, de ő makacsul ellenállt.

A hajnali órákban már tompulni látszottak az érzékei. Egyre laposabban pislogott, az ébenfa padló egyre homályosabbá vált... majd lilává. Lilává? Felkapta a fejét. Echo állt vele szemben... az őrök nem kis döbbenetére. Azonnal kipattant szeméből az álom, és felállt:
-Hát te?- vágta rá, feledve minden protokolláris üdvözletet. Az istennő aggódva fürkészte az arcát:
-Ma nem jöttél... - mondta halkan- ezért megnéztem, hogy mi van veled. Shingo mindkét mancsát végighúzta pofáján:
-Ne haragudj rám- sóhajtott- csak... Nem tudta végigmondani. Echo a vállára tette kezét:
-Mondd csak. Az ifjú Sera megdörzsölte szemeit, hogy eltörölje mind álmosságát, mind a könnyeit, majd összeszedte magát, és válaszolt:
-Meghalt a nevelőapám... És most, Drusanért és Albáért aggódok...

Az istenség először nem szólt egy szót se. Megfordult, az ajtóhoz lépett, majd a lapjára helyezte a kezét. Az egész halványan felizzott, majd visszalépett az uralkodóhoz:
-Ők ketten a védettségemet élvezik, már nem eshet bajuk. Látta, hogy Shingo egy kicsit nyugodtabb, de még mindig maga alatt van. Sóhajtott, majd átölelte, végigsimítva kékcsíkos fekete sörényét:
-Sajnálom... Biztos sokat jelentett neked- mondta halkan- Davreyk egy kötelességtudó, hű herceg volt. Az uralkodó sóhajtott:
-Valóban...- ismét megtörölte lopva az arcát- Úgy látszik, mindig elvesztem a szeretteimet... Echo biztatóan megdörgölte a hátát:
-Ne mondj ilyesmit. Drusan és Alba biztonságban vannak, ők továbbra is melletted lesznek... és ez a fontos. Shingo elmosolyodott, és hálából titkon egy csókot lehelt az istennő arcára...

************

Davreyk a dolgozószobájában tevékenykedett már egy jó ideje. Egy igen erős mérget kevert ki, amiben nyélig belemártotta tőrét. Óvatosan kihúzta, hogy a felesleges méreg visszacsepegjen az edénybe, majd lassan forgatta, hogy az élébe a maradék mélyen beleivódjon. Onnantól fogva, különösen ügyelt rá, hogy az élét véletlenül se érintse.

Ezt követően megindult az ajtó felé. De mire odaért volna, hatalmas árnyékként tornyosult elé Sötétség, zöld szemeivel komoran nézve vissza rá:
-Én a helyedben nem tenném... Bár jelenléte, és tekintete erős figyelmeztetést sugallt, a hangjában mintha némi beteges pajkosság bújt volna meg. A herceg azonban komolyan, és határozottan szólt vissza:
-Pedig pontosan az érted való hűség miatt teszem, nagyuram. Az istenség egyik szeme kitágult, mintha a nemlétező szemöldökét vonta volna fel:
-A hűségedért? Davreyk bólintott:
-Igen- mondta magabiztosan, majd elkezdte magyarázni- Shingo labilis természetű. Nem áll ki magáért, hagyja, hogy a nép megalázza, és nem harcolja ki magának a kellő tiszteletet. Ráadásul egyben az elfojtott indulatait magán vezeti le, tehát veszélyt jelent önmagára. Előrébb lépett:
-Én viszont itt vagyok: kötelességtudó, és határozott. Még utódom is van, aki átveheti a helyem, míg Shingo egyedül van. Sokkal alkalmasabb vagyok a trónra, mint ő...

Sötétség szemei sértődötten elkeskenyedtek:
-Szóval, te meg akarod nekem magyarázni, hogy a saját vérem méltatlan a Vad világ uralkodására?- lejjebb hajtotta fejét- megbíztalak valamivel, Davreyk herceg, és reméltem, hogy tiszteletben tartod a kérésem. A herceg kitartóan tartotta magát véleményéhez, és határozott kiállásához:
-Tartom is- előrántotta a mérgezett tőrt- én leszek a leghűségesebb szolgád! Nem lesz több Sera, aki zsarnoksággal uralkodik a Vad világban!

Meg is indult ismét a szárnyas ajtó felé. Az istenség hangja ekkor már igencsak komorrá vált:
-Igazán sajnálom, Davreyk herceg. Nem szívesen teszem ezt... de Shingo mégiscsak az én vérem, és kész vagyok őt megvédeni, bármi áron. Azzal nekitámadt alattvalójának. A hercegnek csak annyi ideje maradt, hogy Sötétség nem várt rohamától kiáltásra nyissa a száját... a következő pillanatban már holtan bukott alá, ahogy az istenség távozott a lelkével...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése