animus 5.

A mecha épp Phillie műhelyében volt. A szerelő épp kicserélte a balesetben eltört kábelt. Meglehetősen virtuóz mozdulatokkal a helyére csavarta, majd visszahúzta a fekete szövetet, és a nadrágszárat:
-Kész, meg is volnánk. Éreztél valamit?
-Semmi- válaszolt a a robot- csak a testem felszínén vannak érzékelők, alatta nincsenek. Jean-Phillippe bólintott:
-Így már világos. Majd fordult is el egy éppen buherálásra váró autó felé. A látogató felállt, és maga is megnézte a konstrukciót. Első elemzések alapján sokkal primitívebb szerkezetnek tűnt, mint az űrsikló, amit vezetett. Rátette a kezét, és végigsimította a motorháztetőt. Phillie elvigyorodott:
-Szép kis darab, ugye?, a tetejére könyökölt- hallanád, amikor befejeztem a motor áttisztítását. Úgy dorombol, mint egy szerető kiscica. Manu ezen meglepődött:
-Dorombol?- majd ismét a motorháztetőre meredt, ismét végigfuttatta a gépjármű elemzését, majd visszanézett a szerelőre- de hisz benne nincs szikra! Nincs lelke... A srác szemei döbbenten elkerekedtek, majd kifakadt:
-Hogy mondhatsz ilyet? Ez tőled vártam volna a legkevésbé! Szenvedélyesen végighúzta tenyerét a motorháztetőn, a tetőn:
-Ezeknek mind lelkük van, mind egy-egy csodálatos hölgyemény, akik csak a szolgálataimat várják.

-Ajjaj- szólalt meg egy hang a robot mögül- drága jó bátyámat ismét magával ragadta a hév. Maurizio sétált a képbe, nagy mosollyal:
-Még mindig nem végeztél Mercédesszel? Testvére szarkasztikusan válaszolt:
-Az nem a te dolgod, öcsi. Ez csak rám- itt a kezét ismét a motorháztetőre tette- és a hölgyre tartozik.
-Én ezt nem értem- szólt a mecha- miért beszélsz így arról a gépről? Hisz neki...
-Van lelke- magyarázta Maurizio, ahogy felé fordult- A művészek, az igazán mély érzésű emberek úgy tartják, hogy bármit, amit megalkotnak, abban benne van a lelkesedésük, a szeretetük... egyszóval a szívük-lelkük. Ily módon lélekkel ruházzák fel az alkotásukat, és az attól válik egyedivé... legyen szó egy dalról, egy festményről, egy regényről..- mutatott végül a Mercedesre- vagy erről az autóról. Szerencsére ez még egy régebbi darab, ezt biztos, hogy kézzel gyártották...
-Bármi... amit megalkotnak- a robot egy kis időre elnémult, ahogy visszakeresett az archívumba. Ugyanis ezek a szavak valahol gyanúsan ismerősek voltak. Talált is egy videóanyagot... az első képsorok és hangfoszlányok, amiket az egység rögzített. Épphogy bekapcsolt, máris egy vita kellős közepén találta magát az RTG-i laborban, hat évvel ezelőtt:
-De nem nevezheted Animusnak, hisz ez csak egy tárgy! Egy adag fém és több köteg drót!- hangozott a kijelentés egy harminc körüli férfi kollégától. Az akkori hat évvel fiatalabb Cala pedig ott állt kissé rebellis tekintettel, majd beletörődve sóhajtott:
-Rendben. Akkor viszont átprogramozom Manu névre...

-Hé... A mecha felkapta a fejét a hangra. A testvérpár kissé értetlenül nézett rá.
-Figyeltél?- kérdezte a szerelő.
-Ne haragudj- válaszolt a robot- csak előbukkant valami az archívumból, és...
-Azt kérdeztem, hogy voltál-e már terhelve. A látogató nem talált erre adatot, ezért visszakérdezett:
-Nem, nincs információm. Az mit takar? Phillie pedig elkezdett magyarázni:
-Minden konstrukciót, épületeket, hidakat, és gépeket terhelés alá vetnek, hogy ellenőrizzék a stabilitását. Ha nem veszed zokon, ellenőriznélek, hogy minden rendben van-e. Manu a fejét csóválta:
-Nem, egyáltalán nem venném. De mégis hogy fog ez kinézni? Jean-Phillippe elmosolyodott, és az öccsére nézett. Maurizio ugyanúgy visszamosolygott... ezek ketten kiötlöttek valamit.

Nem sokkal rá, az egyik tisztáson a szőkeség már oroszlán alakban támadt... méghozzá a robotra. Ez utóbbi igencsak próbált menekülni. Néhány támadást úgy, ahogy hárított, de a fogak és a karmok felmérése után a biztonsági modul arra következtetett, hogy jobb menekülni. Közben a szerelő az egyik fatörzsön ücsörgött, és jegyzetelt. Amint látta, hogy az első tíz perc teljesen hiábavaló, felállt:
-Állj! Maurizio leállt, a mecha pedig egy pillanatra megnyugodhatott. Phillie ránézett:
-Manu, mégis mi az ördögöt művelsz?
-Menekülök!- fakadt ki a robot- a biztonsági modul szerint...
-Tegyél a biztonsági modulra magasról!- vágott vissza flegmán a srác, majd elkezdte felsorakoztatni az érveit- na idefigyelj...egy- tartotta fel az ujját- tömör fém vagy. Legalább kétszer akkorát tudsz ütni, mint az öcsém.
-De jobb ha nem teszi- húzta el a száját Maurizio.
-Kettő- folytatta Jean-Phillippe, a második ujját is feltartva- ha egy kicsit jobban odafigyelnél, még a támadásait is tudnád elemezni. És persze három- mutatott még egy ujjait- csak egy pillanatra álld meg, hogy nem a felszíni érzékelőidet teszed előtérbe! Ez kő kemény harc, baszd meg! Mégis mit fogsz csinálni, ha megtámadnak az utcán? A látogató erre előhívta az első parancsot. "A mecha köteles megvédenie az alkotóját." Ez már a második alkalom, hogy megsért egy alapszabályt. De miért?
-Remélem, elég világosan fogalmaztam- mondta Phillie, majd visszaült a helyére, és intett- indíts, Maurice!

Az oroszlán meg is indult ismét a robot felé. Az felemelte a fejét. Az első támadást a bestia elég szépen bevitte, mikor is mellkason találta őt. Manu ugyan pár métert hátrált, de elég szépen talpon maradt. Maurizio meg se lepődött, hisz tudta mivel áll szemben. Viszont nem is totojázott sokáig, azonnal újabb támadásba kezdett. Újabb találat. Ezúttal ököllel a jobb váll és a tarkó találkozási pontjánál. Az ütés erejétől a mecha ugyan kicsit megingott, de továbbra is stabilan állt. Phillie elmosolyodott, és lelkesen jegyzetelt tovább:
-Ezt már szeretem- gondolta- Így végre lehet dolgozni. Az oroszlán pedig újabb rohammal készült. A robot viszont készült ezúttal. Megragadta a bestia öklét. Az ütés lendületét úgy nyelte el, hogy a kivédő karját kicsit hátrébb húzta, lassabban, így fokozatosan oszlatva el a lendület erejét. Maurizionak erre viszont elkerekedtek a szemei. Kissé megrémítette, hogy ellenfele alig tett bármi mozdulatot, és mégis ilyen hatékonyan blokkolt. Viszont itt nem állt meg a menet. Manu a másik kezével egy hatalmasat bevágott a bestiának, majd átdobta. Az egyik fa ki is dőlt a nagymacska lendületétől és súlyától. Amint Maurizio feleszmélt, hogy mi is történt, a mecha azonnal ott termett, leszorítva őt a földre, egyszer a fejét a földbe is vágva. Emelte a kezét, hogy még egy ütést bevigyen, de Phillie még időben közbeszólt:
-Állj!

Ez egy parancs. A robot leszállt a bestiáról, aki feltápászkodott, és leporolta magát. Először megrökönyödve fordult a mecha felé, majd bátyjára nézett, és kifakadt:
-Ma che cazzo hai pensato?- egyik kezével ellenfelére mutatva- Mi ha quasi ucceso! Testvére viszont halál nyugalommal emelte rá a tekintetét, és ugyanolyan hangnemben is válaszolt:
-Calme-toi, il est trés innocent. Maurizio sóhajtott, majd visszavette emberi alakját. Látszólag nem esett komolyabb baja. Phillie odalépett a robothoz:
-Állapotfelmérést kérek. Ahogy Manu sorolta az adatokat, ő úgy jegyzetelt. Mindent a helyén talált, még a reggel kicserélt kábelt is. Az oroszlán erejével felmérhető ütések igazából az érzékelőkbe juttattak csak- nem túl pozitív- adatot. Amint véget ért az állapotfelméréssel, a szerelő felé emelte fejét:
-Mit beszéltetek? Még sosem hallottam ilyen nyelvet. A szőkeség megfordult:
-Olasz és francia. Szokj hozzá, beszéljük egypáran. Jean-Phillippe halkan nevetett:
-Ó igen. Az a sztori, hogy apánk egy olasz szoknyavadász volt, anyánk pedig egy francia urihölgy. Aztán keveredtek a nyelvek, kicsit a kultúrák is- testvérére nézett- mindkét nyelvet jól beszéljük, bár az öcsém jobban kedveli az olaszt, míg én a franciát. Manu bólintott:
-Azt hiszem, értem- majd a jegyzetre meredt- és milyenek az eredmények? A szerelő elmosolyodott:
-Tökéletesek!

Aznap este ismét nagy sztorizgatás volt a tűz körül. A mecha, mint vendég is jelen lehetett. Meglehetősen barátságosnak ítélte meg a légkört, mind a nyolc zoolook közvetlen volt, és barátságos. Ami feltűnt még neki, hogy ezúttal a kis csapat minden tagja állati alakban mutatkozott. Épp Darkót nyüstölték.
-Na öregem- szólt Renato- mondd már, mi van a csajjal? Mi mind jól tudjuk, hogy hajtasz rá... Ags Renato arcába nyomta tenyerét, és arrébb tolta:
-Le lehet szállni, öregem, Tara nem pletykatéma.
-Mi nem is pletykálkodni akarunk- vigyorgott farkcsóválva Grey Wolf- csak kíváncsian vagyok, hogy hányadán áll a dolog.
-Nem vagyok hajlandó nyilatkozni- jelentette kis a sárkány határozottan... majd a következő pillanatra elpirult, ahogy hozzátette- amíg nem biztos. Renato és Grey Wolf a nyakába borultak:
-Te vén csibész! Tudtuk mi, hogy bejön! Hajrá! Manu egy ideig érdeklődve figyelte a jelenetet, mikor is egy ismerős hang közbe nem szólt:
-A bátyám. Épp összebarátkozott egy lánnyal. A mecha a hang irányába fordult. Deen volt az... a már megszokott teljes díszben. De ezúttal ő sem emberi alakban, hanem egy rőt, fehérszárnyú macska alakjában. Azok a sötétkék szemek viszont ugyanolyan barátságosan néztek vissza rá, mint azelőtt. Ugyanazt tapasztalta, mint Kitávál... meglehetősen érdekesek ezek a tekintetek...

Nem tudott mit mondani. Valahogy nem talált szót, amivel válaszolhatna. De úgy tűnt, nem is kellett, hisz Deen mesélt tovább:
-Esténként mind a tűz köré gyűlünk, és beszélgetünk. Ez régi szokás. Mint ahogy annak idején, most is az összetartozásunkat, a kötődésünket erősíti meg. Manu a lángok felé fordult. Elemzés. Nincs adat. Furcsállta is. Pedig az RTG-n nem tapasztalt hasonlót. Talán az egység olyan sokszor volt a négy fal közé zárva, vagy túlságosan is tartósnak bizonyult a béke.
-Még soha nem láttam ilyesmit- mondta halkan- fényes, és kellemesen meleg. Akárcsak a Napcsillag, amelyből vétettem. A többiek mind felé fordultak.
-Hogy mondod?- kérdezte Renato. A mecha felé emelte fejét:
-Még odahaza történt, alig egy hónapja. Az alkotóm a Napcsillagból emelte ki a fényt, az energiát, amit az egységbe helyezett. Onnantól tudatosult bennem minden érintés, minden információ... az egység memóriája tárolt képeket és hangokat, de nem tulajdonított nekik jelentőséget, egészen addig a napig.

Mindenki némán, figyelemmel hallgatta végig a rövid történetet. Egy ideig csak a tűz kellemes ropogását lehetett csak hallani. Az első, aki kissé bátortalanul megszólalt, a sirálytollas Renato volt:
-Szóval... a fényből vétettél? Manu némán bólintott. Grey Wolf szélesen elvigyorodott:
-Hát ez pazar- mondta nyugodtan- először hallom, hogy legendánk másik világokban nyer értelmet. Mielőtt a robot kérdezett volna, Deen azonnal magyarázta:
-Mi úgy hisszük, hogy szellemek élnek köztünk: ott vannak az erdőben, az égben, a sziklák közt. Olykor állati alakot is öltenek.
-Akárcsak ti- tette hozzá Manu. A matriarcha bólintott, majd folytatta:
-Pontosan ez a gyökere annak, amik vagyunk. Mi, a zoolook-ot nagyon mélyen tiszteljük a természetet. Őseink a szellemektől, a totemjeiktől tanulták, hogy jelenjenek meg más alakban. Így vált népünk közvetítőkké ember és természet között. Cez meglehetősen nyers iróniával hozzátette:
-Persze csak addig, amíg azok a tajparasztok el nem kezdtek elvárosiasodni. Akkor szépen kiűzték a vadakat az erdőkből, amiket felgyújtottak, minket pedig elkezdtek üldözni, és vadászni, mondván, hogy alsóbbrendű faj vagyunk, és nem mellesleg veszélyesek rájuk, úgyhogy szedtük a sátorfánkat. Mondandója befejeztével keserűen elhúzta a száját, majd a tűzbe köpött. Manu kissé lejjebb hajtotta fejét:
-Sajnálom... Ags elmosolyodott:
-Ne fájjon a fejed emiatt. Most már biztonságban vagyunk, és ez a fontos.

Ekkor visszanézett Deenre:
-Azt mondtad, a szellemek is meg szoktak jelenni állati alakban? A macska bólintott:
-Pontosan. A robot megint kereste az összefüggéseket. Talált is:
-Ez azt jelenti... hogy az energia maga is materializálódhat!- kapta fel a fejét lelkesen- Az energia nem vész el, csak átalakul! Ezt mondta az alkotóm is. Ez volt az indok, amiért kivett a fényből, és... Látta, hogy a többiek döbbenten, némán rá merednék. Kissé megijedt.
-Ezek szerint- nézett rá Kita aggódva- te egy csapdába zárt szellem vagy? A kérdés furcsán negatívan hatott a mechára. Csapda... szellem... de hát, ez előtt nem volt tudata... sem akarata. Cala is megkérdezte tőle, hogy vágyott-e valaha fizikai valóra, és nem tudott felelni. Mert nem voltak vágyai sem. Mintha... az az állapot... teljes tudatlanságban, teljes érzékelés nélkül telt volna.
-Nem tudom- válaszolt halkan, némi zavartsággal a hangjában- csak azokra az információkra tudok támaszkodni, amiket az egység tárolt. Más nincs...
-Akkor biztos, hogy vagy nem szellem- jelentette kis Grey Wolf határozottan- ha az lennél, akkor nemcsak ezekre a fizikai tapasztalatokra hagyatkoznál.

Cez összecsapta a tenyereit:
-Jól van, akadjunk le erről a szerencsétlenről. Inkább énekeljünk valamit. Manu érdeklődve Kita felé fordult:
-Ének? Az ezüst denevér elmosolyodott:
-Igen, azt is szoktunk. Ez tetszeni fog. Azzal Maurizio előkapta a gitárját, és a kis társaság belekezdett...