2011. április 1., péntek

animus 3.

A mecha korábbi adatokból tudta, hol a helye... mármint esténként. Hisz mivel megalkotója nyugovóra tért, a gép számára sem volt parancs. A memória szerint ilyenkor mindig eldőlt a kanapén, és az elektromos hálózatra kapcsolódott- vagy innen, vagy a napelemeken keresztül jutott energiához- a szerzett információk pedig ebben a csökkentett üzemmódban kerültek feldolgozásra. Nem is volt kérdése Cala felé ezzel kapcsolatban. A tarkóján lévő csatlakozót kihúzta, felkapcsolódott az elektromos hálózatra, levette a fekete dzsekit és a cipőt, és eldőlt a kanapén. Szinte minden funkció kikapcsolt ilyenkor, az adatfeldolgozást leszámítva...

Viszont azóta a különleges nap óta minden tudatosult benne... bizonyos képsorok is, amik pont egy ilyen adatfeldolgozás alkalmával kerültek elő. Egy teremben állt Cala mellett, velük szemben pedig öt öreg, akik baljóslatúan konstatálták hol őt, hol a lányt. Utóbbi igencsak bőszen érvelt mellette:

-Igen, mélyen tisztelt bölcsek. A kísérletet arra alapozom, amire népünk a lélekvándorlást is, miszerint az energia nem vész el, csak átalakul. Így ha az energiát egy másik szemszögből közelíteném meg, és...
-Várjunk csak- szólt közbe az egyik női tag, egy őszes vörös asszonyság- azt akarja mondani, hogy lélekkel ruházza fel ezt a mechát? Cala bár kissé habozva, de bólintott:
-Igen, asszonyom... Ez a célom. Az egyik szélső öreg kifakadt:
-Ellenvéleményezem!- majd hozzátette- Cala deira Ardis T'het, a nővére Gita is ilyen merész ötlettel állt elő annak idején, mikor felfedezte, hogy a materializállással fizikai méreteket lehet változtatni. Ő azonban a felfedezését elfogadhatóvá tette, mikor óriás formájában győzelemre segítette szövetségesünket, Nixát. De az- itt látta, ahogy az öreg rá mutat, tekintetében mély megvetéssel és utálattal- hogy egy tárgyat lélekkel ruházzunk fel, az túl megy minden határon! Nem vagyunk mi istenek! Még a látszatát sem kelthetjük, hogy úgy viselkedjünk, mint ők! Ha ennek a mechának lelket adsz, azzal túllépsz egy igen fontos határt, méghozzá a teremtés határát! A videóanyag visszatekert egy pillanatra, ismét az öreg ellenszenvtől eltorzult arcát mutatva, amint kiabál:
-De az- látta ismét, ahogy rá mutat- hogy egy tárgyat lélekkel ruházzunk fel, az túl megy minden határon! Ha ennek a mechának lelket adsz, az túllép minden határt! Ellenvéleményezem!

A kép olyan valós volt, hogy a robot kizökkent a felfüggesztett állapotból. Annyira, hogy még a csatlakozó is kiszakadt a falból, és ő maga hangos puffanással a földre zuhant. Amint bekapcsolt, és felmérte, hogy otthon van, Cala sietett be hozzá éjjeli köntösében:
-Manu, minden rendben? Mi volt ez a zaj? A robot segéd lassan felkászálódott a földről, és kissé zavartan a lány felé fordított a fejét:
-Nem egészen értem, mi történt. Az egyik pillanatban veled voltam egy teremben, szemben velünk pedig öregek. Az egyik nagyon kiabált... A tudós megdöbbenni látszott, majd ahogy megértette, hogy a mecha mit is mond, odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét:
-Ez csak egy régebbi adat, amit rögzítettél. De miután tudatosulnak benned ezek a korábbi tapasztalatok is, így jelentőssé válnak a számodra is. A segéd lassan lejjebb hajtotta a fejét:
-Ehhez nem volt jogod, ugye?- kérdezte halkan- Amit velem tettél, az nem volt helyén való. Cala nyugtatta őt:
-Dehogy nem. Az csak egyetlen ellenvélemény volt a többivel szemben. Megkaptad a jogot, hogy élj... A mecha ismét feljebb emelte a fejét:
-A jogot... hogy éljek... A lány mosolyogva bólintott:
-Pontosan- és megsimogatta a vállát- nah, mássz vissza a helyedre. Messze van még a reggel. A segéd ismét bólintott. Miután látta, hogy a tudós elmegy, és ismét felmérte, hogy valóban a valóságban van, ismét visszafeküdt a kanapéra és felcsatlakozott a hálózatra.

Pár nappal később Cala izgalomban volt, hisz rendkívüli eseményre hívták. A robot észre is vette, hogy a kelleténél sokkal formálisabban is öltözködik.
-Mi történt?- kérdezte. A lány lelkesen körbeugrálta miközben a haját fésülte:
-Ez minden idők legnagyobb eseménye, amire valaha elhívtak- mesélte széles mosollyal- Holdfénytolvajok jönnek hozzánk! Manu értetlenül a tudósra nézett:
-Holdfénytolvajok?
-Ők az égi testvéreink- magyarázta a lány- utoljára akkor jöttek ilyen hivatalos kereteken belül, mikor Nixával léptünk szövetségre egy háború során. Itt lesz Aluh Manac hercegnő is. Biztos fontos tárgyalás lesz, ha ő is jön. 
-Mehetek én is?- kérdezte a mecha. Cala szélesen rámosolygott:
-Még szép. Te vagy a segédem. Titan azért adta tegnap kölcsön a motorját is... 

És valóban, Manu fuvarozta a tudóst. Már a múltkor is megtapasztalta, hogy a motorozás milyen jó móka... onnantól kezdve, hogy érezhette a szelet, a száguldást, úgy az őrült manőverezést is. Hamar kitapasztalta, hogy sokkal jobb, amikor az utolsó pillanatban húzza el a kormányt. De miután Cala parancsba adta neki, hogy ilyet ne csináljon- hisz ő sápadtra aggódta magát, így letett az őrültködésről. Most is szép nyugodtan vezetett el, miközben a lány hátulról átkarolta. Menet közben azonban feltűnt neki valami. Odalenn, az egyik parkban tömeges gyakorlat folyt: a részvevők szinkronban mozogtak, közben hol alakokat váltogattak, hol különböző fegyvereket materializáltak, és dematerializáltak. Ez a jelenség igazán felkeltette a figyelmét.
-Mit csinálnak odalenn?- kérdezte.
-Gyakorlat folyik- magyarázta Cala- a magunk fajták igen korán megtanulják a materializálást. Éppen azt gyakorolják odalenn, hogy minél gyorsabban és minél hatékonyabban tudjanak bánni a tiszta energiával, és tudják használni. A robot bólintott:
-Ők is a napot használják, mint az egység elemei. A lány halkan nevetett:
-Pontosan...

Ahogy megérkeztek az eseményre, a többi résztvevővel megindultak a Demokrácia Palotájába. A tudós igazán fegyelmezett és türelmes volt. A mechának halkan elmagyarázta a szabályokat:
-Te a segédem vagy, és mint így te a fal mellett állsz, mint a többi segéd vagy az őrök. Ezen kívül nem szólalhatsz fel és nem nyilváníthatsz véleményt. Csendben kell végigállnod az eseményt. Manu bólintott:
-Értettem. Ahogy beléptek, egy hosszú asztal várta őket. Az egybegyűltek nagy része már ült. Calához hasonlóan volt egypár akik ugyanúgy világoszöld ruhát viseltek- lévén ők is tudósok. Rajtuk kívül voltak királykék ruhások, vagyis katonák, de többségében mégis az élénkvörös ruhások, a legfelsőbb nemesi, diplomata és politikus osztálybeliek voltak. És persze mindenki sárkány alakban. Cala is átváltozott. A mechanikus segéd hamar felismerte, hogy erre azért volt szükség, mert a már említett holdfénytolvajok is hasonló lények voltak. Nem tapasztalt túl sok eltérést a két faj között, de ami igazán feltűnt neki, az a holdfénytolvajok hihetetlen nagy szárnyai. 

A falhoz állt, ahogy a tudós utasította. Az esemény hamarosan megkezdődött. Aluh Manac hercegnő, egy Calánál alig idősebb hölgy kezdte meg az ülést:
-Tisztelt egybegyűltek, Lumanix és RTG lakói! Engem ért a megtiszteltetés, és örömömre szolgál, hogy személyesen jelenthetem be: Nixa és Deghyom birodalmak egyesültek! Alig, hogy ezt végigmondta, hatalmas üdvrivalgás és tapsvihar fogadta. Amint a zaj alább maradt, folytatta:
-A két birodalom közti háború immár hivatalosan is véget ért. Viszont a szövetségünk továbbra is él, és ez arra motivál minket, hogy sötét testvéreinkkel mi is jobban összedolgozzunk. Átadom a szót Amadis deira Hvardang Rynn-nek, RTG primusának. Ahogy leült a helyére, egy meglehetősen sötétvörös bőrű, ősz sörényű, és ezüst szemű bestia állt fel, vörös- és aranyszínű ruhában, aki átvette a szót:
-Köszönöm felség!- majd a többiek felé fordult, és folytatta a tárgyalás menetét. Manu itt inkább úgy döntött, hogy félautomatára kapcsol...

Amint a tárgyalás véget ért, és a meghívottak lassan szállingóztak ki a teremből, Cala lelkesen beszélt:
-Hát nem csodálatos, Manu? Nixa és Deghyom összefogott! Ilyen RTG emlékezet óta nem történt. A robot a tudósra nézett:
-Nincs korábbi információja erről az egységnek. De ha te mondod, elhiszem. Egy pillanatra elnézett a lány válla felett, hisz valami felkeltette a figyelmét. A holdfénytolvajok voltak azok, akik feltűnően egy napos helyre mentek, és széttárták a szárnyaikat:
-Ők mit csinálnak? 
-Felhasználják a napfényt- válaszolt Cala- az ő fajtájuk megszállottjai a fények. Közvetlenül hasznosítják. Olyanok, mint az élő napkollektorok. A mechanikus segédet lenyűgözte a látvány:
-Élő napkollektorok... 

Ahogy így a lánnyal beszélt, véletlenül nekiment egy másik mechának. Egy pillanatra meg is lepődött... valóban kevés volt RTG-n a mecha, ő is most találkozott az elsővel, méghozzá egy vörössel... legalábbis, mióta tudatosulnak benne a dolgok. Zavarában a vállára tette a kezét:
-Igazán sajnálom... Viszont a vörös ezt a mozdulatsort támadásként elemezte. És mint így, aképp is reagált. megragadta Manu csuklóját, és átdobta... olyan erővel, hogy az áldozatul esett segéd vagy tíz métert faralt a betonon. Cala ijedten odaszaladt hozzá:
-Manu! A segéd mire felfogta, mi történt, a fájdalom tudatosult benne. Ez meglehetősen nagy esés volt... Felállt, leporolta magát, majd a másik robotra nézett. Annak szintén vörösbe öltözött tulajdonosa épp Cala felé rázta az öklét:
-Hé, hölgyem! Tartsa féken a szolgáját! A tudós addigra már odaért a segédjéhez, és próbálta elvonszolni onnan:
-Gyerünk innen... Manu értetlenül rá nézett:
-Miért csinálta ezt? Én nem bántottam... Cala ránézett:
-Azt mondtam, menjünk innen! Ne foglalkozz vele! A segéd kissé szomorúan vette tudomásul a tényeket. A magyarázat hiánya meglehetősen frusztrálta.

Még aznap napnyugtakor a lány bőszen kereste őt a lakásba... de nem találta. Nem lelte sem a nappaliban, sem a hálószobában, sem a laborban.
-Manu!- szólította. Semmi válasz. Talán a tetőkerten van... Fel is ment, hogy ellenőrizze a tető is. Amint felért, örömmel nyugtázta, hogy a mecha valóban ott van. Viszont amit csinált, azt már kevésbé... Ugyanis a segéd a Napcsillag felé nézett, a fénybe tartotta kezeit. Határozottan olyan mozdulatokat tett, mintha a fényt, mint finom fonalat ragadná meg. A vékony sugarak gyűltek is a tenyerében... egyesek apró fehér gyöngyökké formálódtak. Cala szemei elkerekedtek a döbbenettől:
-Manu!- rivallt rá a robotra. Amaz ijedten fordult a lány felé, elhajítva a gyöngyöket. Még sose hallotta a tudóst ilyen hangon beszélni... a memóriában se talált hasonlót. Cala ugyanabba a döbbent hangnemben folytatta:
-Mégis mit művelsz? A robot nemes egyszerűséggel válaszolt:
-Materializálom a energiát- majd hozzátette- párhuzamot vontam a gyakorlatozók, a holdfénytolvajok, a napelemeim között, valamint hogy azon a napon a fényből vetted a lelkem, és...
-Ezt nem teheted!- fakadt ki Cala- nem materializálhatsz! A következtetései alapján a mecha nem találta logikusnak a tudós kijelentését. Vissza is kérdezett:
-Miért nem? 
-Azért, mert robot vagy!- a tudós továbbra is üvöltözött vele, hisz az, amit látott, igencsak mélyen ledöbbentette- Te nem tehetsz ilyesmit! Ellent mondd minden szabálynak, túllép minden határt! Erre viszont Manu is ugyanúgy reagált, hisz amiket a lány mondott, számára nem tűnt logikus érvnek... nem mellesleg erős negatívumot váltott ki belőle az éles hangja is:
-Mégis miért mondana ellent?- ordított- megtaláltam a kapcsolatot és egyben az érvet, hogy miért űzhetném ezt a tevékenységet! Különben is, te magad mondtad, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, és megvan a lehetőségem a döntésre és a választásra! Amit pedig az előbb mondtál, az ugyanaz, amit az öreg is mondott, aki nem akart engem jogosulttá tenni az életre! Erre a hangra viszont Cala ijedt meg. A kísérlet óta hozzászokott a tudathoz, hogy segédjének saját tudata, saját vágyai és akarta van... de az nem merte volna hinni, hogy egyszer ellene is szegül. Ettől a jelenségtől és a tudatától úgy megriadt, hogy elfutott, vissza a házba. Amint megindult, azzal egyben Manuban is tudatosult, hogy valami nincs rendjén. Utána nyújtotta a kezét:
-Cala! Azonban nem ért el vele semmit. A lány eltűnt. Ekkor végigfuttatta ismét az eseményeket. Valóban, megtalálta a logikát, a kapcsolatot a fény felhasználása, és a materializálás között. Ezzel követte a vágyait. Viszont ellenszegült az alkotójának. Az egység memóriájában lévő program szigorúan előírja, hogy az alkotó parancsát teljesíteni kell, és az alkotót védelmezni. Ő viszont vétett ez ellen a szabály ellen, amint a vágyait előtérbe helyezte...

Leszállt az éj. Cala az ablaknál állt, és merengve bámulta a város fényeit. Csak fél szemmel látta, hogy nyílik mögötte az ajtó. Manu belépett, kezében egy rózsával. Lassan odasétált a lányhoz, és felé nyújtotta a virágot:
-Ne haragudj rám- mondta halkan. Cala megfordult. Látta a mechát, kezében a rózsával. Egy pillanatra el is felejtette, hogy aki vele szemben áll az csak fém és drótok összessége. Meglátta a rózsát. 
-Materializált?- kérdezte halkan. A robot lassan bólintott:
-Igen- majd félszegen hozzátette- tudom, hogy megtiltottad. De nem jutott eszembe jobb ajándék. Cala felkapta a fejét:
-Azt mondod, ajándék?- kicsit meglepődött, hogy segédje tisztában volt a fogalommal.
-Igen- válaszolt Manu- bocsánatkérés jelenként. Tudatosult bennem, hogy megszegtem egy igen fontos szabályt. A lány sóhajtott, majd átvette a virágot. Formájában tökéletes, viszont tapintásra meglepő, hisz az anyaga porcelán volt. Ezzel leszűrte, hogy a robot valóban eltökélt, de még nem tökéletes. 
-Csodálatos darab- jegyezte meg halkan. 

-Lenne még egy kérésem- tette hozzá a mecha. Cala felkapta a fejét:
-Kérés?
-Igen- bólintott a segéd- és alaposan átelemeztem a helyzetet. Szeretném, ha elengednél? A lány ismét ledöbbent:
-Hogy mondod? A robot sejteni vélte ezt a reakciót, az előbbiekből okulva. De nyugodtan érvelt a kérés mellett:
-Szeretnék többet tanulni. Nem értettem, és most sem értek bizonyos szabályokat. Ezen szeretnék módosítani, hogy a viselkedésemre többé ne legyen gondod. Cala sóhajtott:
-Ez nem olyan egyszerű, Manu. Én felelős vagyok érted.
-De nem lehetsz mindig mellettem- tette hozzá a mecha- ma sem, mikor az a másik robot megragadott és átdobott... E szavaktól a lánynak elszorult a szíve. Tudta, hogy ezúttal segédjének igaza volt... és maga is úgy látta, hogy ez a kérés jogos. Ismét sóhajtott, majd félig elfordította a fejét:
-Menj Nixába, ők rendkívül befogadóan- mondta halkan- nyugodtan vidd az űrsiklómat. De... vigyázz magadra, rendben? Manu óvatosan odanyúlt, gyengéden megfogta a lány arcát, és maga felé fordította. Cala meglehetősen aggódva és szomorúan nézett vissza rá. Azok a fekete szemek fájdalmasan mélyre hatoltak. A mecha gyengéden megsimogatta az arcát:
-Köszönöm...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése