A mecha magához tért. Első dolgaként végigfuttatta a rendszert, hogy minden rendben. Rendben is találta a dolgokat, leszámítva a bal lábát. Mintha akadozott volna az energiaellátás. Vetett is rá egy pillantást. Olybá tűnt hogy az illeszkedés nem megfelelő, de tudja használni. Körbenézett. Az erdő kellős közepén találta magát, a földön fekve. Kicsit arrébb meglátta az űrsiklót is. Az egyik hajtómű helyén csak egy fekete füstölgő kráter, a szélvédő pedig betörve. Ahogy még egyszer végigfuttatta a memóriát, eszébe jutott, hogy onnan repült ki. De mi is történt pontosan? Ismeretlen hajók támadtak rá... talán űrkalózok. Nem tudta őket beazonosítani. Már csak azért sem, mert elsősorban a menekülésre koncentrált. Aztán a turbulencia, aztán a gravitáció... kicsit zavaros innentől a kép. Ismét végignézte az űrsiklót. Első ízben megállapította, hogy Cala ennek nem fog örülni. Utána pedig azt, hogy mekkora szerencse, hogy annyival megúszta ezt a repülést, hogy elcsúszott a lábán az illeszkedés... merthogy az ilyen járművek ablaka piszok vastag.
Ahogy tápászkodott volna fel, hogy jobban felmérje a környéket, váratlanul érte, hogy valaki megöleli. Odanézett. Egy meglehetősen alacsony, hosszú, fehér hajú lány volt, sejtelmes, jégkék szemekkel. Azért karolta őt át, hogy segítsen neki felállni.
-Jól vagy? Minden rendben?- kérdezte aggódva a jövevény- Hallottam a becsapódást, és itt jártam pont a közelben... A robot végigmérte a teremtmény, és el is kezdte elemezni. Furcsa módon a lányt nem egészen találta emberinek, hiába nézett ki úgy. Meglehetősen törékenynek tűnt, az érintése gyengéd... és a haja pontosan olyan hosszú és fehér, mint Calának. Érdekes érzés... párhuzamot vont egy szeretett személy és az idegen között. A jövevény tovább csacsogott:
-Hogy hívnak? Honnan jöttél? Érted, amit mondok? A mecha ekkor kapcsolt igazán. A lányra nézett, és válaszolt:
-Igen, minden rendben. Manu vagyok, az RTG-ről. A törpilla elmosolyodott. Nyugtázta, hogy a látogatónak nincs baja.
-Én Krisztofina Vada vagyok... vagyis Kita. Üdvözlünk a Földön. Megfogta a karját, és enyhén meghúzta:
-Gyere velem, a barátaim segítséget nyújthatnak.
-Lassan- szólt Manu, ahogy megindult- nem tudok ráállni a bal lábamra. Nem megfelelő az illeszkedés...
-Akkor várj- a lány átvetette a látogató karját a válla felett, úgy támogatta, majd ránézett- meglehetősen érdekesen fogalmazol. Mégis miféle lény vagy te? Manu kicsit furcsának találta a kérdést, de talált rá megfelelő választ:
-Robot. Egy mechanikus segéd. A jégkék szemek látványosan elkerekedtek, ahogy visszanéztek rá. De nem az a félelem, vagy megrökönyödés tükröződött belőlük, amit eddig látott. Ez inkább olyannak tűnt, mint aki nem hiszi el, amit lát.
-Na neeeee- mosolyodott el végül szélesen a törpilla- eddig csak hallottam robotokról. A mi világunkban is csak bizonyos országokban vannak, azok is kevesen.
-Akárcsak ott, ahonnan jöttem- tette hozzá a mecha- csak eggyel találkoztam. Ő is megtámadott. Kita ismét ránézett:
-Nem csodálom hogy eljöttél. De sebaj, Phillie helyrehoz. Neki ez a szakterülete. A robot értetlenül felkapta a fejét:
-Phillie?
Hamarosan kérdése válaszra lelt, mikor Kita a kis terükön lévő táborhelyhez vitte, és leültette. Egy meglehetősen magas, huszonhat körüli, barna bozontos, kék szemű srác ment oda hozzá, és vizsgálta az illesztést:
-Még sosem láttam ilyen munkát. Látszik, hogy másik bolygóról jöttél- majd a robotra emelte tekintetét- Milyen régi darab vagy? Manunak kifejezetten tetszett, ahogy Phillie beszélt. Egyszerre kezelte őt tárgyként, és személyként... mintha számára a két fogalom nem is lenne elválasztható.
-Hat éves- válaszolt végül- maga a konstrukció és a memória hat éves, de a tudat alig egy hónapos. A srác meglehetősen megrökönyödve nézett rá. Talán pont azért, mert Manu képes volt elválasztani ezt a két fogalmat... és pontosan azért, mert az a bizonyos nap teljesen megváltoztatta. Minden eddigi kép, hang és mozdulat tudatosult benne, ami eddig nem.
-Erre majd még kitérünk- mondta Jean-Phillippe, és egy határozott mozdulattal helyrerántotta a lábát. A mecha kissé meg is ingott, úgy kellett belekapaszkodni a padba, hogy el ne essen. A szerelő pedig visszahúzta a konstrukcióra a fekete szövetet, és a nadrágot:
-Az egyik kábel eltört. Még szerencse, hogy a városban beszerezhető ez a darab. Ha minden igaz, holnapra be is tudom szerezni. A robot lassan bólintott:
-Köszönöm a segítséget. Phillie pajkosan nevetett:
-Nincs mit. Mi szívesen látunk mindenkit. Majd odébbállt. Kita ott ült a másik padon, és magyarázott:
-Látom, hamar összebarátkoztatok. Számíthattam volna rá. Manu felé fordult:
-Hogyhogy?
-Mert Phillie megszállottja a gépeknek- válaszolt a lány- Autószerelő, műhelye van a lakás mögött. Minden, ami fém, és mechanikus, és szerelhető, az az övé. A mecha bólitott:
-Értem.
Ekkor nagy lazán berobogott a képbe egy új arc: egy Kitával azonos magasságú, rövid, fekete hajú, fekete szemű, hosszúfülű, szárnyas, hatalmas szemfogas valami, ami meglehetősen fiúsan viselkedett:
-Hugi!- ordította viszonylag mély, és rekedtes hangját- hol a náthásban voltál? Megjött a gyümölcskosár, amit rendeltél! A látványa és a hangja ennek a lénynek oly mértékben megriasztotta a látogatót, hogy ijedtében hátraborult, egyenest a bozótosba. Ezt követően a jövevényre mutatott:
-Ez meg miféle szörnyeteg?- fakadt ki. Cez szemei döbbenten elkerekedtek erre a kijelentésre, és meglehetősen paprikás hangulatba került:
-SZÖRNYETEG????- ordított, majd vészjóslóan megindult a robot felé- Hogy merészelsz engem hívni, te bádogember? Úgy átrendezem a fejed, hogy a saját terveződ sem ismer rád! Krisztofina azonban még időben elé ugrott, megfogva testvére mindkét vállát:
-Casey, ne- mondta halkan, aggódva- lehet, hogy csak félreértés. Ő egy másik bolygóról érkezett. Biztos nem látott még denevéreket... Biztosra veszem, hogy nem akart megbántani. Cez morgott, majd visszanézett a mechára:
-Rajtad tartom a szemem- mutatott rá majd duzzogva megindult visszafelé- még hogy szörnyeteg! Majd pont egy ilyen pléhkaszni mondja nekem? Nagyobb szörnyeteg, mint bármelyikünk...
Manu feltápászkodott, Kita pedig leporolta:
-Kérlek, bocsáss meg neki. Ő sem úgy gondolta. Csak épp rengeteg támadás ért minket a fajunk miatt. A robot a lányra nézett:
-Támadás? Megfogja a lány haját, és szelíden végighúzta a kezével. Nagyon kellemes volt a tapintása. Kicsit bele is feledkezett. Ahogy megismételte a mozdulatot, tovább érdeklődött:
-Mikor megláttalak, érzékeltem, hogy nem egészen vagy ember. Akkor mégis mi vagy?
-Ugyanaz, mint Casey és Phillie- válaszolt a lány- Zoolook-ok vagyunk, félig ember, félig állat. Ez a kis település a mi delegációnké, akik ide menekültünk az emberek világából. Megvetettek minket azért, amik vagyunk, és üldözték a fajtánkat. A testvérem is az imént ezért vette zokon a kijelentésed... még ha az nem is volt szándékos.
-És te hogy nézel ki?- kérdezte Manu. Krisztofina kissé félszegen nézett vissza rá:
-Nem fogsz megijedni? A mecha elengedte a lány haját:
-Nem. Most már tudom, mire számítsak. Ahonnan jövök, ott is rengeteg alakváltó van, de ők teljesen más fajokká alakulnak át. A lány elmosolyodott, majd felfedte a másik megjelenését. Az átalakulás egész látványos volt, ahogy a kezei félig szárnyakká módosultak, szemfogai, fülei megnőttek, nyaka körül pedig egyfajta bundás gallér nőtt. Tekintete viszont továbbra is ugyanolyan kedves és szelíd maradt, mint azelőtt. A robot számára ezzel a lány nem is változott.
-Szép ezüst színed van- jegyezte meg- mit mondtál, milyen faj is ez? Kita elmosolyodott:
-Denevér...
Ahogy sötétedett, a törpilla elvitte egy különleges helyre. Ez nem volt más, mint a vezér lakása, egy kétszintes faház. A kellemes időre való tekintettel az ajtó ugyan nyitva volt,de egy indián szőttessel díszített lepedő takarta a bejáratot. A mecha el is időzött a mintán:
-Mik ezek a jelek? Van valami jelentése? Kicsit ismerősnek tűnik... Azonban Krisztofina nem úgy tűnt, hogy meghallotta volna a kérdést. Inkább megragadta a csuklóját, és vonszolta befelé:
-Gyere...
A lepedő túloldalára kerülve Manu egy meglehetősen puritán berendezésű lakásban találta magát: a falakról dobok, szélcsengők, tollak lógtak, az egyik sarokban újabb dobok, pár gerendán újabb érdekes jel- biztos valami ima vagy áldás, a falakon maszkok, egy furulya, egy lándzsa... a másik sarokban egy íj és egy nyilakkal teli tegez... és végül szemben vele, egy másik lány. Ő magasabb volt, mint Kita, legalább 10-15 centivel. Hosszú vörös hajába fekete tollak voltak fonva, sötétkék szemei mélyrehatóan fürkésztek, füleiben tollas fülbevaló, vállán indián szőttessel díszített palást, nyakában tollakkal és fogakkal ékesített nyaklánc. Ez a sok elem így együtt a mecha számára világossá tette, hogy a vele szemben álló személy igencsak magas rangú. Az ezüst denevér magyarázott a másik lánynak:
-Deen, ő itt Manu, egy másik bolygóról. Baleset érte, és megkértem Phillie-t, hogy segítsen neki. A matriarcha bólintott, majd a látogatóra nézett. A robotnak volt adata protokolláris helyzetekről... pont a minap is jelen volt egyen. Tudta, miként kell üdvözölni a magasabb rangbélieket. Így ugyanazzal a meghajlással köszönt a vöröshajú lánynak, mint ahogy azt az RTG-n is teszik a nemesekkel, diplomatákkal, és politikusokkal szemben. Deen meglepődött:
-Igazán érdekes köszöntés. Ahonnan jössz, ott így szokás. Manu bólintott:
-Igen. Eképp üdvözlik az alacsonyabb osztálybeliek a magasabb rangban lévő társaikat. A vezér a denevérre nézett:
-Kita, magunkra hagynál minket egy kicsit? Krisztofina bólintott, majd szó nélkül kiment.
Ezt követően a vezér elmosolyodott, és kezet nyújtott a mechának:
-Edina Agosto vagyok, a nixai zoolook-ok matriarchája. Kézfogás. Egy újabb protokolláris eszköz, amit a látogató eddig csak látogatott:
-Manu- fogott kezet a lánnyal- Az RTG-ről. Deen továbbra is kedvesen beszélt vele:
-Hallottam már arról a helyről. Nixa egyik szövetségese. Téged mi szél hozott közénk? A robotnak kissé furcsának tűnt a kérdés, de ezúttal is sikerült válaszolnia- még ha kissé körülményesen is:
-Igazából nem a szél, hanem egy támadás, ami során lezuhantam. De azzal a céllal jöttem, hogy tanuljak... hogy a megfelelő tapasztalatok birtokában hazatérhessek, és megfelelően hasznosítsam őket. Deen ismét elmosolyodott:
-Jobb emberré szeretnél válni? Manu kissé zavarba jött a kérdés hallatán. Lejjebb is hajtotta a fejét:
-Jobb... emberré... Edina a vállára tette a kezét:
-Üdvözlünk a negyedünkben. Itt rengeteget tanulhatsz. Bármi kérdésed van, fordulj bátran hozzánk. Manu a lány kezére helyezte a kezét. Jól estek neki mind a szavak, mind ez a gesztus. Ő viszont nem talált se megfelelő szavakat, se megfelelő gesztus rá, hogy kifejezze a háláját....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése