2011. április 28., csütörtök

the reason why I have you

Éjszaka, csillagos égbolt, a zoolook-ok szellemligete. Emanuel nem először jár itt- már volt szerencséje a helyhez, többek közt akkor, mikor gyöngyöket materializált a fényből. A különbség csak annyiban állt, hogy most tényleg csendes elvonulás gyanánt jött ide... és teljes harci díszben: ugyanúgy törzsi jelekkel kikenve, egy fonattal és tollakkal a hajában, és az indián jelekkel díszített lepel volt a ruhái felett ráterítve, amit még Deentől és Ags-tól kapott azon a napon, mikor a testvérükké fogadták.

Ahogy arra számított, ismét megjelent a fekete párduc. Az utóbbi időkben egyre gyakrabban találkozik vele. A vadállat odasétált a jobbjára, leült mellé, és felé fordult:
-Úgy látom, még mindig tisztázni próbálod az érzéseidet. Manu bólintott:
-Valóban- majd a bestia felé fordult- mert még mindig hihetetlen a számomra, hogy itt vagy. Olyan ez, mint valami bizarr álom. A fekete párduc visszamosolygott:
-Pedig itt vagyok. A részed vagyok, mint a belélegzett levegő, vagy a vér az ereidben. 
-De miért?- kérdezte Emanuel- én csak ember vagyok. Az ilyesmi pedig kifejezetten a zoolook-ok kiváltsága. A fenevad halkan nevetett, majd szép lassan elmagyarázta:
-Mit gondolsz, ők mik?- majd az égre nézett, és folytatta- Annak idején, az ősidőkben, ahogy az emberek kezdtek kiválni az állatok közül, voltak olyanok, akik már akkor is olyan erősen ragaszkodtak a gyökereikhez, hogy fizikailag is ebben a köztes állapotban maradtak. Később aztán, ahogy lassan, de fokozatosan mélyült a szakadék a természet és az ember között, mindig voltak olyanok, akik erősen visszanyúltak a régi tradíciókhoz, a szellemvilághoz, a totemekhez... Ezzel maguk váltak az első zoolook-okká. A totemizmusnak köszönhetően a különböző vadakat emberi tulajdonságok szimbólumaként kezelték. Például ott vannak a Prezioso testvérek: az oroszlán erején, bátorságán és nagylelkűségén osztoznak. Vagy Gray Wolf: családcentrikus, szociális és vad, mint a farkas. Visszanézett a srácra:
-A lényeg, hogy ezek az emberek főleg azért váltak ilyenné, mert nyitottak voltak a tiszta, természetben megtalálható energia felé, és a totemizmusban való hit segítségével használták fel alakváltásra. Ugyanúgy felismerték a természet, a vadak közt és saját maguk közt az összefüggést, ahogy te a lelked és a fény között. 

Emanuel erre felkapta a fejét. A fekete párduc nyugodtan mosolygott rá vissza:
-Látom, most már megértetted. Téged nem az istenek rendeltek az egyszerű halandók közé, hanem egy másik  egyszerű halandó tépett ki a kozmikus energiából. És mivel halandó lévén mégsem tudott tökéletes munkát végezni, közted és a szabad energia közti kapcsolat nyitott maradt... nem zárult le teljesen. Bizonyos képességeidet már akkor is ennek köszönhetted. És most ezért vagyok itt én is. Manu ugyanolyan nyugodtan mosolygott most vissza:
-Most már minden világos. Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Felé emelte a kezét, de aztán egy pillanatra megállt, ugyanis jobbnak látta előbb megkérdezni:
-Ugye megengeded? A vadállat visszamosolygott:
-Még örömet is szereznél vele. A srác örömtelien elmosolyodott, és megsimogatta a nemes fenevad hátát. Jó érzés fogta el. Most valóban, fizikailag érezte, mélyen belül, hogy ez a csodás lény valóban az ő része. De a fejéhez nem nyúlt. Tudta, hogy azzal azt jelezné felé, hogy maga alá rendeli. Azonban tisztelte őt, és pontosan azért simogatta inkább a hátát és a vállát, mert azzal egy mellérendeltséget jelzett... azt, hogy egyenlő félnek ismeri el őt. Mindennek ellenére azt is érezte, hogy ennél közelebb nem tud menni hozzá. Ezt láthatóan a fekete párduc is érzékelte. Kérdően rá is nézett:
-Még mindig vonakodsz? Emanuel sóhajtott:
-Igen, egy kicsit. Nem érzem felkészültnek magam arra, hogy befogadjalak. A fenevad megértően elmosolyodott:
-Semmi gond. Láttam az életed, értem, hogy még kétségeid vannak. De még mindig várok rád. Itt vagyok a közeledben, várva a hívó szavadra. Ekkor megláttak az égen egy denevért... olyan ezüstfehér színe volt, hogy szinte világított. A fekete párduc elmosolyodott:
-Nézd csak, ki van itt... Üdvözöld!

A srác felnyitotta szemeit. Kellemesen sütött be a nap a ligetbe. Szembe vele, a fák közül pedig megjelent Kita. Amint meglátta a teljes harcidíszbe öltözött barátján, halkan nevetett:
-Szia Manu!- megölelte őt. Emanuel viszonozta a gesztust. Mindig jól esett neki Krisztofina közelsége. Már az első pillanattól... hisz ő volt az első zoolook, aki rátalált, és minden gondolkodás nélkül segített neki. Megpuszilta a lány homlokát:
-Szia! Mi járatban? Kita szemeiből ugyanúgy sugárzott a kedvesség, mint mindig, ahogy felnézett a nála jóval magasabb srácra:
-Este te is jössz? DJ hatalmas bulit tervez. Ennyi kikapcsolódás neked is jár.
-Még nem tudom- vakarta meg Manu a fejét- igazából kicsit más programom van estére. Krisztofina bólintott:
-Vagy úgy...- kedves mosolya egy pillanatra sunyiba váltott át.
-Tényleg- mérte őt végig Emanuel kérdően- hogyhogy te denevér vagy? Nem vagy egy vérszívó szörnyeteg, mint Cez... Kita felkacagott, majd válaszolt:
-Az lehet, hogy nem, de visszahúzódó vagyok, mint ők napközben...

A nap második felében- már arcfesték nélkül és a megszokott farmerban és fekete dzsekiben- ment be a városba, egy bizonyos garázshoz. Nadine Schumacher még javában a munkában volt, amint épp egy Volvót bütykölt. Nyakig olajosan vigyorgott vissza a srácra:
-Szia! Mindjárt készen vagyok, csak egy pillanat! Manu odasétált hozzá:
-Mennyire necces?- nézett be ő is a motorba. A lány visszanézett rá:
-Ó, nem komoly. Csak akadozik a drága... Alig, hogy végigmondta, riadtan kapta ki a kezét, és meg is hátrált. Ahogy elkalandozott a figyelme, a keze nemhogy becsípődött, de egy elég mély vágást is szerzett: egy tenyéren széltében végighúzódó sebet, ami erősen vérzett. Emanuel már mellette is termett egy kendővel, és lekötözte a sérülést, meg is szorítva, hogy elállítsa a vérzést. Viszont azzal, hogy az ellátást befejezte, nem engedte el Nadine kezét. Óvatosan a két keze közé fogta, gyengéden simogatva, és ránézett:
-Most már rendben van? 

Úgy tűnt a szőkeségnél nagyobb volt az ijedtség, mint maga a baj. Épp kezdte visszanyerni a színét... ami így Manu lovagiassága után kellemes pirosba váltott. Nem elég, hogy a srác azonnal ugrott, mikor látta, hogy gond van, de még így, ahogy fogta a kezét, olyan kellemesen átjárta őt a melegség... és ez a sérüléssel járó fájdalmat is tompította. Nem is jött ki hang a torkán, csak szelíden nézett vissza rá. Emanuel pedig elmosolyodott, és megpuszilta a kezét:
-Jól van... Nadine pedig elmosolyodott, és hozzábújt. A srác megpuszilta a fejét, simogatta a haját. Mindig jó érzés volt a karjai közt tartania, most pedig különösen, hogy egy kicsit vigyázhatott is rá. És úgy tűnt, a lánynak is jól esik mindez. Megmutatkozott a törékeny női aspektusa is egy hosszabb pillanatra. Hát még, amikor utána felnézett rá azokkal a kék szemekkel.... igaz szerelmes tekintet:
-Örülök, hogy te vagy nekem. Egy úriember vagy. Manu halkan nevetett:
-Máshogy nem is bánhatnék egy ilyen csodás lánnyal- simogatta Nadine kezét, majd összefonódtak az ujjaik- Szeretlek... A szőkeség végigsimította a srác arcát:
-Én is szeretlek téged.... 

1 megjegyzés: