2011. április 18., hétfő

új képességek fejlesztése

Éjszaka volt, sűrű sötét... csak a csillagok és a telihold világította meg az utat az erdőben. Manu pedig rohant előre... Csak erre a szerény fényforrásra tudott támaszkodni ebben a sűrű sötétségben, és igyekezett nem elesni. Sajnos arra nem volt idő, hogy külön a lába elé is nézzen... inkább az, hogy biztonságban beérjen a zoolook-ok negyedébe, mielőtt elkapják. Távolabb hallani is vélte a vadak csaholását, és ahogy a nyomukban zörgött a bozótos. Egy pillanatra visszanézett. Nem látta az üldözőit... talán van némi előnye. Majd ismét visszanézett. Épp elkezdett magában szitkozódni, hogy miért is kellett belépnie az erdőbe, pláne ilyenkor, és miért is nem mondták el neki a többiek, hogy itt mi várhat rá. Ez egy csontig hatoló páni félelem volt, ami átjárta... egyáltalán nem kellemes. Néha úgy érezte, hogy ez az érzés egész egyszerűen lebénítja, a következő lépésnél akár eleshet... és neki már ott annyi. Egyszer érzett ilyet... mikor a Prezioso testvérek terhelésnek vetették alá. Milyen más volt még az... Sokkal biztonságosabbnak tűnt minden. És bár ha az ösztöne nem is, de a program előírta, hogy meneküljön, védje magát, nem fájt annyira, amikor Maurizio találatot vitt be. Csak felületesen érezte... a lendületet és az erőt részben elnyelte az a fémtest... részben pedig tovább irányította a talaj felé. Phillie akkor még meg is tudta őt győzni, hogy nem eshet komoly baja... most viszont senki nem tudná. Egyszerűen hallja, hogy vadásznak rá, és ez arra ösztönzi, hogy meneküljön, bármi is történik.

Felpillantott az égre. Meglátta a teliholdat. Habár még mindig rohant, egy pillanatra alább hagyott a félelme. Eszébe jutott, hogy odahaza kettő is volt az égen- sokszor nem is ugyanabban a fázisban. Ráadásul T'het maradványai, jégszilánkokként, gyűrűvé formálódva a bolygó körül még külön megédesítették a látványt. Gyakran volt kinn éjszakánként. Eszébe jutott, hogy Cala sokszor beszélt hozzá, de ő nem válaszolt- méghozzá azért, mert nem volt tudata... így nem tudott válaszolni se. Viszont a képek és a hangok rögzültek. És utólag azt is sikerült megértenie, hogy Cala miért csinálta akkor ezt. Mert valahol magányos volt... és egyben bizalmatlan másokkal. Hozzá, a néma bábuhoz bármikor beszélhetett. Tudta, hogy nem adhatja ki a titkait. De kinek is tudta volna, hisz sem akkor, sem a kísérlet utána nem is volt neki más, csak a tudós. Ebbe most gondolt bele igazán... hogy mennyire egyedül volt... ő is és Cala is. És most is egyedül van az erdőben... csak magára számíthat.

A zajok kissé alább hagytak hátul. Ezt észlelte is. Meghúzódott az egyik fa mögött, a törzsének támaszkodva. Úgy döntött, hogy kihasználja az előnyét, és pihen egy kicsit. Érezte is, hogy fárad, egész testében remegett, a torka égett. Gyilkos dolog ez... Ismételten... miért is kellett neki az erdőbe jönnie az éjszaka közepén? Körbenézett. És milyen messze lehet még a tábor? Lehunyta a szemeit. Olyan volt, mintha egy hosszabb pillanatra látta volna a fák szellemeit. Mind világítottak, mint egy-egy élet. Felnyitotta a szemeit.
-Adjatok erőt, kérlek- suttogta rekedten. A bal keze erősebben megremegett, és előpattant belőle már kisebb szikra. A másik kezével megragadta a csuklóját, majd leszorította:
-Ne most...- sziszegte idegesen. Ekkor ismét meghallotta a morgást. Úgy tűnt, hogy a vadak is lelassítottak, és szimatot fogtak... most azt tervezték, hogy alattomosan becserkészik őt. Emanuel nagy levegőt vett:
-Azt már nem!- gondolta, majd kirohant a menedéke mögül.

Hallotta, hogy a vadak azonnal utána iramodtak megint. Egy pillanatra hátra fordította a fejét. Az egyik ott csaholt mögötte. Ahogy hébe-hóba rávetült a holdfény, a színe alapján farkasnak tűnt. Manu halkan morgott:
-Na ebből elég!- gondolta, és megfordult. A fenevad nekiugrott ugyan, viszont a srác ököllel orrba vágta, majd áthajította, egyenesen neki a legközelebbi fa törzsének. A bestia fájdalmasan felnyüszített, majd leesett a bokrok közé. Emanuel rohant tovább. Tudta, hogy ennyivel nem sikerült megoldania, hisz hallotta a többieket, amint követik. És furcsa... valahogy mintha megtáltosodott volna. Úgy érezte, hogy több ereje van, és hogy képes kijutni ebből a kutyaszorítóból. Talán az erdő mégis a pártjára állt? Vagy csak farkas legyőzése adott neki plusz lendületet?

Ekkor egy másik fenevad ugrott neki szemből... egy sokkal nagyobb. Hatalmas volt a lendület, Manu épp, hogy nem esett hanyatt a fenevad súlyától. Érezte a vállába mélyedő karmokat, fel is ordított. De próbálta megőrizni lélekjelenlétét. Amint a vad belé akart harapni, ő erőt vett magán, és telibe ütötte állkapcson. A bestia fájdalmasan felmordult. Viszont az üldözött ezt most nem vette félvállról. Még szemközt is vágta, hogy biztosan megbénítsa egy időre. Ahogy a fenevad elfordult, Manu menekült tovább... legalábbis próbált. Merthogy még egy ugyanolyan nagy dög támadt rá hátulról. Vagy talán ugyanaz? Nem volt ideje ezen morfondírozni. Lendületet vett, és nekinyomta a fenevadat az egyik fának. Utána még kétszer belé térdelt, mire a vad elengedte.

Előrébb futott, majd megállt. Zihált. Ez az utolsó támadás némileg leblokkolta, hisz nagyon megrémült. Még szerencse, hogy elég gyorsan tudta kezelni a helyzetet. Mennyien lehetnek még? Alig, hogy ezt végiggondolta, egy újabb támadás érkezett... ezúttal fentről. Egy nagy szárnyas valami, karmokkal, és fogakkal. Emanuel felordított ijedtségében. Első reakciójaként a szörnyeteg szájába nyomta kezét, mert azt remélte, hogy elég erős, hogy széthúzza az állkapcsát. Azonban elszámította magát, ugyanis a bestia elég súlyosan végigcsócsálta a kezeit. Miután tudatosult a srácban, hogy ez nem volt egy jó stratégia, elkapta a kezeit, és próbált tovább menekülni. Azonban a vad utána ugrott, és leterítette. Végigkarmolta a hátát. Manu ismét felordított, majd a következő reakciójaként lendületből hátraütött, és képen találta a szörnyeteget. Ezt követően pedig már ösztönösen jött minden: habár megsérültek a kezei, a fémszerkezetes ujjak és a kábel épp maradt. Azokkal generált feszültséget a levegőben, elektromos kisüléseket gerjesztve. Villámokat idézett, és azzal támadt vissza a fenevadra. A bestia erősen meg is tántorodott, fájdalmasan felordítva. Manu pedig úgy érezte, hogy ennyi elég... elemelte kezeit.

De még mielőtt tovább mehetett volna, érezte, hogy valami megint a hátára ugrik, és a nyakába harap. Szólni nem tudott. Hirtelen elhomályosult a kép, olyan érzése volt, mintha minden erejét elszívnák... és térdre rogyott. Az a valami ugyan nyomban elengedte, és ő is magánál volt, de hihetetlenül tompának érezte minden érzékét. Mintha lebénult volna. Valahogy félni is elfelejtett, és a fájdalom is valami tompa bizsergésnek tűnt... de rázta a hideg. Egyre lassabban vette a levegőt. Az utolsó támadója pedig előre lépett, és megszólalt azon az ismerős, kissé rekedten de mégiscsak lány hangján:
-Jól van, fiúk... vonszoljátok elő a valagatokat!

Casey utasítására előmászott a távolból Grey Wolf, a bokorból Phillie, a fa mellől Maurizio, és szemből feltápászkodott Ags. Az összkép úgy nézett ki, hogy volt egy vérző orrú farkasember, egy vérző szájú monoklis oroszlán, egy szédelgő oroszlán, és egy vérző szájú, vérző orrú, és statikus égésnyomokkal tarkított sárkány. Ezek mellé párosult Emanuel a vértől patakzó kezekkel, a felhasított vállal és háttal, valamint nyakán a két apró, vörös ponttal. A denevér végignézett rajtuk és ironikus elismeréssel bólogatott:
-Gratulálok idióták!- hordta le a bandát- nem megmondtam, hogy ne durvuljatok?
-Ő kezdte!- mutatott Grey Wolf a srácra, miközben törölgette az orrát- úgy a fához vágott, mint az ágyú! A fene gondolta volna, hogy ennyi kraft van benne.
-Megijedtem, na...- mondta Manu kissé kómásan. Cez kicsit több vértől vonta meg a kelleténél, és olyan volna, mint aki most kelt fel egy őrült buli után.
-Megijedtél?- ordított rá Ags- te nem vagy normális! Azt se tudtam, hogy állítsalak le, miután láttam, hogy  Prezioso tesókat is jól helyben hagytad. Emanuel vállat vont:
-Bocs, öcsém....  A denevér megint végignézett rajtuk, és csóválta a fejét:
-Mindig is tudtam, hogy a pasik nem normálisak. Ags, Phillie, Manu... ti velem jöttök! Jean-Phillippe elvigyorodott-ami egy kicsit groteszknek tűnt az enyhén elferdült állkapcsával:
-Hámmé? Tök jól vagyok! Cez végigmérte:
-Na persze! Ezt mondd a tükörnek! Helyben összetörik, amint meglát- majd intett- gyertek utánam!

Casey ellátta az egész csapatot, szépen sorban. A már emberi alakban lévő srácok a sorra kerülő Emanuelre néztek. Darko halkan nevetett:
-Megint vesztettél. Bátyja kómásan visszamosolygott rá:
-Igen, tudom... Ő volt az utolsó hármójuk közül. Cez először a harapásnyomot kente le fertőtlenítővel:
-Nem értelek titeket! Miért kell halálra szekíroznotok Manut?
-Hogy segítsük fejleszteni az új képességeit- mondta immár helyrerakott állkapoccsal Phillie- Sok mindentől meg kellett válnia, amit csak mechaként volt képes alkalmazni. Viszont emberként más képességei vannak, amit próbálunk belőle előhozni és segíteni, hogy fejlessze.
-Sikerült is- nevetett halkan Emanuel- gyorsabb vagyok és erősebb.
-Ja, és még megrázó élményben is részesítettél- mondta Ags- azt hogy csináltad? Manu kissé feljebb emelte a még mindig vértől patakzó kezét:
-Én sem értem teljesen. Valahogy ösztönösen irányítottam az energiát, amit eddig tudatosan csináltam. Ez lehet az oka az elektromos kisülésnek. Casey megfogta a kezét, és alaposan megnézte:
-Ez elég rondán fest- megfogta a másikat is- és ez is. Ezt követően Darkora nézett:
-Mégis mi a fenét műveltél, te idióta? A bozontos hippi kínosan elvigyorodott:
-Ne nézz rám, ő nyúlt a számba. A lány ismét a fejét csóválta, majd kivett egy lilás folyadékkal teli tálból pár kötszer. Ezek már mind át voltak itatva az elixírrel, ezekkel kötötte be óvatosan Emanuel kezeit:
-Te is ugyanolyan hülye vagy!- tolta le őt is- ezt mégis hogy képzelted? A srác vállat vont:
-Hirtelen az tűnt a jó védekező stratégiának.
-Ennyi erővel akár a karmaiba is dőlhettél volna- tette hozzá gúnyosan Cez.

Manu ismét elgondolkozott. Az elixírrel átitatott kötszer valóban kellemes érzést nyújtott neki, viszont a fájdalom kivételesen mélyre hatolt. Soha nem érzett még ilyet... akárcsak olyat, mint mikor utoljára találkozott Calával, és a lány megpuszilta. Az emlék némi melegséget lopott a szívébe.
-Hé, tesó- hallotta Darko hangját, amint megbánóan megszólítja- ne haragudj, hogy eldurvultunk a végén. Főleg én... Emanuel ránézett, és visszamosolygott:
-Semmi gond. Sajnos velem is elszaladt a ló. Sajnálom, Ags. Casey befejezte a kötözést, majd áttért a karmolások kezelésére:
-Na ezt már jobban szeretem, fiúk- őszintén elmosolyodott- végre, normális szavak. Manu is ugyanúgy elmosolyodott, de tekintetén látszott, hogy megint elrévedt valahová.
-Hé- szólította meg megint az öccse- biztos, hogy minden rendben van? Tényleg nem akartam...
-Nem, nem az- mondta Emanuel, és visszafordult Darko felé- csak eszembe jutott Cala. A hippi és Phillie látványosan elsápadt, Manu pedig lezárta a mondatot:
-Honvágyam van...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése