hazalátogatás?

Emanuel a hajnali órákban már szedelőzködött. Izgatott volt, miután a fejébe vette, hogy visszanéz a bolygóra, ahonnan származik. Egyben nem akart nagy feltűnést sem kelteni a barátai körében, hogy egy időre eltűnik. Felöltözött, összeszedte minden holmiját, és lassan elindult kifelé. Az egyik ajtón közben benézett. Deen szobája. A lány az igazak álmát aludta. Manu elmosolyodott, és szelíden nézett a húgára. Felbecsülhetetlen érték, hogy ilyen testvérei vannak. Halkan odasétált hozzá, betakarta a vállát, és megpuszilta a fejét. Deen álmában elmosolyodott. Mostoha bátyja pedig ezt egy újabb mosollyal  nyugtázta. Már az első pillanattól érezte, hogy már akkor kimondva kialakult közte és a másik két Agosto közt egy különleges kötelék... és ez csak napról napra erősödött. Ő pedig ezzel együtt igyekezett jó testvér lenni, és tanulta a szokásokat, a legendákat, amiket ez a család őrzött.

Ismét elindult kifelé. De a bejárati ajtóhoz érve látta, hogy nem csak ő van ébren. Ott állt Ags, kissé kómásan, pizsamagatyában.
-Hát te?- Emanuel meglepődött, hogy ott találta öccsét.
-Szóval mégis elmész..- mondta kissé kedvetlenül a hippi. Manu sóhajtott:
-Nem véglegesen. Csak egy rövid látogatás. Darko megeresztett egy halvány mosolyt:
-Majd hozz szuvenírt... Bátyja halkan nevetett, majd kissé elmerengett:
-Az életfilozófiátok szerint valahol természetes, hogy ragaszkodom ahhoz a helyhez. Mégis csak onnan származik a fizikai valóm... Ags bólintott:
-Ezzel tökéletesen tisztában vagyunk. Mi viszont azért is tettünk a törzs tagjává és fogadtunk a testvérünkké, hogy legyen valami, ami ideköt- kissé pimaszul elvigyorodott, majd hozzátette- bár, hogy pontosak legyünk, arra mentünk ki, hogy legyen valami, ami szorosabban köt ide téged, mint az RTG-hez. Manu elmosolyodott:
-Eddig megvan a kívánt hatás. Ha a föld szelleme is úgy látja, hogy elfogad, akkor teljes lesz a kép. A mostohaöcsi kinézett, hátrafordulva, majd vissza a bátyjára:
-Na, nem húzom tovább az időd- megölelte- jó utat! Emanuel is megölelte testvérét:
-Kösz, Ags...

Az RTG-n változatlanul zajlott a megszokott zajos és meglehetősen mozgalmas élet. A szellős nagyvárosban mindig hatalmas volt a zaj és a forgalom. Cala épp próbált ezzel nem törődni, amint a laborjában írta az adatokat egy elektromos kísérletről. Egy kis srác volt vele... olyan 8-10 éves forma, nagy, kíváncsi zöld szemekkel, és aranybarna, fekete foltos hajjal... ami kísértetiesen hasonlított a leopárd mintára. A lány ránézett:
-Adj neki több energiát. A kölyök odasétált a vezérlőhöz, és feljebb tekert pár kapcsolót. Az áram megélénkült, a tudós pedig ismét a tanoncra nézett:
-Gyere! Jegyzetelj te is. A kis srác elmosolyodott, odasietett, és serényen körmölte az adatokat. Cala örömmel látta, hogy segédje milyen lelkes és szorgalmas. De mi ez? Felkapta a fejét. Furcsán ismerős léleklenyomat... az a borostyánsárga árnyalat... Csak nem...? Azonnal levágta a cuccát, és már rohant is fel a tetőre... merthogy a hajdani segédje ott parkolt az űrsiklóval. Pont meglátta őt, ahogy teljes feketében, a sisakkal és a kesztyűkkel kibotorkál a gépbe. Egy pillanatra el se hitte, hogy látja őt. Majd ahogy tudatosult benne, hogy a látszat valóban nem csal, örömtelien elmosolyodott:
-Manu!- rohant felé lelkesen. A volt segéd meglátta őt. És ahogy látta közeledni, megfogta a sisakot, és leemelte, hogy viszont üdvözölhesse.

Viszont ettől a lány teljesen leblokkolt. Ott volt, csupán pár lépésnyire tőle, és egész egyszerűen megállt a döbbenettől. Megszólalni alig tudott. Helyette a srác tette meg, aki szelíden rámosolygott:
-Szia Cala... hiányoztál. A tudós majdnem leült a döbbenettől. Némi fáziskéséssel reagált, ahogy közelebb lépett:
-Manu? A srác visszamosolygott:
-Igen, az vagyok. De az új nevem Emanuel Agosto. Erre a két szóra a lány kételkedve vonta össze a szemöldökeit... kicsit el is húzódott tőle:
-Nem, ez nem lehet- mondta halk döbbenettel- te nem lehetsz... Manu lehajtotta a fejét, de elnézően mosolygott:
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani- majd ismét a tudósra emelte tekintetét- épp ezért mondom el, hogy emlékszem arra az egy bölcsre, amelyik megvonta volna a jogot, hogy élhessek, és hogy az ő képe csak akkor tudatosult bennem, mikor visszaálmodtam az egész történetet. Utólag meg is kérdeztelek, hogy jogod volt-e nekem lelket adnod... Cala kissé közelebb lépett:
-Ami akkor, abban a teremben történt, arról senki más nem tud. Alaposan végigmérte a srácot, majd a szemeibe nézett... és megfogta az arcát:
-Tényleg te lennél? A volt segéd szelíden nézett vissza rá:
-Animus 963... a kollégád miatt írtad át a nevem. A lány megörült, és a nyakába ugrott:
-Manu!- ölelte szorosan- el se hiszem, hogy ez te vagy! Emanuel is átölelte őt:
-De, én vagyok- nevetett halkan- teljes egészében...

A tudós ismét ránézett, ezúttal mindkét kézzel fogva a férfi arcát:
-Ez egyszerűen hihetetlen! Tényleg emberré változtál? A volt segéd visszavigyorgott:
-Igen. A Földön volt lehetőségem gyakorolni a materializálást, és a támadás után úgy döntöttem, hogy teljesen átalakulok... Cala halkan nevetett, kissé kacéran az ajkaira harapva:
-Egész jóképű lettél.
-Kösz- mérte végig Manu a lány, majd ismét végigsimította a haját. Felsejlett benne ez a régi, kellemes érzés. Mennyivel más így tapintani. És mennyivel más most így ránézni arra a személyre, aki teremtette őt. Valamiféle csodálattal tekintett rá, amibe keveredett hála, és ugyanaz a kötődés, mint eddig. Habár felszínesen észlelte, hogy a bolygót, ahol van, már érzi az otthonának, még csak apró jelét sem, ami sejtetné vele, hogy jó itthon lenni, a tudós iránti érzések változatlanok voltak. Valamivel most ő is tartozik neki, hisz az utolsó találkozásuk kissé lezáratlan maradt.

-Cala...- szólította meg kissé félszegen.
-Mondd csak- mosolyodott el a tudós.
-Van egy ajándékom a számodra- mondta Emanuel, végigsimítva a lány arcát. Az utóbbi halkan nevetett:
-Még egy rózsa? A srác csóválta a fejét, és sejtelmesen mosolygott vissza:
-Nem... ez most egészen más. Kérlek, hunyd le a szemed... A tudós kissé tétovázott, hisz nem tudta, mire számítson. Végül engedett a kérésnek, és lehunyta a szemeit. Emanuel pedig odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta...

Cala ezután igencsak látványosan elvörösödött, és meglepetten nézett vissza a srácra:
-Ez mi volt?- kérdezte megilletődve. Manu megfogta a lány kezét:
-Nem találtam megfelelő szavakat, hogy kifejezzem...- válaszolta kissé zavartan. A tudós megcsóválta párszor a fejét, majd hozzábújt. Volt segédje ismét magához ölelte, simogatta a hátát.
-Többet is mondott mindennél- szólt végül Cala- köszönöm, Manu. Ezután sóhajtott és folytatta:
-Biztos nem gondoltad meg magad? Nem térsz vissza véglegesen? Emanuel tartott ettől a kérdéstől. De készült rá. Megfogta Cala állát, gyengéden megemelte, és a szemeibe nézett:
-Nekem már az az otthonom. Testvéreim vannak. A lány megértően, és örömtelien elmosolyodott... de ebben volt némi keserűség is:
-Testvérek?- szólt halkan- ezt örömmel hallom. Akárcsak nekem Gita... Manu bólintott, majd végigsimította a tudós arcát.

Kissé aggódott érte. A vállára helyezte a kezét:
-Cala... ugye nem bántad meg? A tudós sóhajtott, majd szelíden nézett vissza rá:
-Nem. Egy percét sem- a kezére helyezte a kezét- te egy nagyszerű ember vagy. Emanuel visszamosolygott:
-Nélküled nem ment volna...Ezt követően ő ölelte meg a lányt, és- észrevehetően némi alázattal- a vállára hajtotta a fejét...