-Manu!- kiabálta, ahogy futott végig a füvön. Azok a szellőszerűen hátramaradt érzések komolyan aggasztották.
-Manu!- szólítgatta újra meg újra. Volt egy sejtése, hogy merre mehetett, de útközben minden szikla és fa mögé benézett. Így némi cikázással ugyan, de elért a szellemligetbe, ahová ők maguk csendesen el szoktak vonulni, hogy megszabaduljanak a mindennapi gondoktól, és újult erővel töltődjenek fel.
Ahogy sejtette. A mecha ott volt. Épp akkor térdelt le alázatosan a fűbe.
-Manu!- rohant oda hozzá, majd a vállaira tette kezét. A robot felé kapta a fejét:
-Deen... mit keresel itt?- kérdezte értetlenül. A matriarcha zihált:
-Te meg mégis mi az ördögre készülsz?- fakadt ki- mit csinálsz itt ilyenkor? A látogató megfogta a lány kezét:
-Arra készülök, hogy emberré váljak...- elharapta egy pillanatra, majd Deen döbbent tekintetét látva folytatta- már egy ideje tervezem.
-Mégis miről beszélsz?- kérdezte Edina- hisz ember vagy. A tudatod... az érzéseid... a lelked... A robot a fejét csóválta:
-Még nem. Az RTG lakói míg mindig egy veszélyes fegyvert látnak bennem. Ez a fizikai való csak bajt hoz másokra.
-De sokkal stabilabb is- vágott vissza a matriarcha- halhatatlan lehetsz, az elhasználódott alkatrészeket bármikor kicserélheted. Az emberi test sokkal gyengébb, sokkal sérülékenyebb... Minden érzést mélyebben fogsz megélni, a boldogságot és a fájdalmat egyaránt... és végül ugyanúgy meghalsz, mint mi. A mecha enyhén megszorította a lány kezét:
-Inkább meghalok, körülöttem a szeretteimmel, mint egyedül, nélkülük. Ha ebben az állapotban maradok, egy idő után mindenkit elveszítek, akihez kötődöm... és egy idő után nem fogok kötődni senkihez, hogy ne okozzon fájdalmat egy újabb veszteség. Így maradnék egyedül. Ez rosszabb bármilyen fájdalomnál vagy halálnál... Deen sóhajtott:
-És a kockázatok? Az a test sokkal összetettebb, ott van az a millió sejt, a gének, ahogy összekapcsolódnak, ahogy ellátják a feladatukat... Bonyolult folyamat lenne átváltoznod, akár bele is halhatsz! És ha mégis sikerül, akkor többé már nem csinálhatod vissza... többé nincs visszaút. Erre a robot felállt, és most ő fogta meg a matriarcha vállait:
-Számoltam ezzel a tényezővel, és felkészültem mindenre. Ha mégse sikerülne, akkor így kellett lennie... Minden esetre hálás vagyok mindenért, amit értem tettetek. A lány viharosan megölelte a mechát:
-Mi is hálásak vagyunk neked. Te egy különleges lény vagy, Manu! Nagyon szeretünk. Te voltál az is, aki összehozott minket, és a csillagok ösvényén élő rokonainkat... ezért több, mint hálásak vagyunk. A robot megsimogatta Deen hátát, ölelte magához... majd ránézett, és lassan elengedte:
-Most kérlek, hagyj magamra... Edina sóhajtott, bólintott, majd kisietett a ligetből. Igazán nehezére esett ott hagynia a látogatót, és aggódott miatta. De tudatosította magában, hogy jobb, ha nem szemtanúja az eseményeknek.
Ahogy egyedül maradt, a mecha ismét letérdelt a földre. Adatfuttatás.... valószínűleg utoljára. az egyetlen esélye, ha összeszed minden információt, és minél gyorsabban véghezviszi az átalakulást, hogy az adatok a lehető legtovább megmaradjanak a folyamat alatt. Mert ha közben bármi is elveszik, akkor a folyamat félbemarad, és ebbe akár bele is halhat. Belemarkolt a fűbe, és fejét a nap felé fordította. Elég lesz az energia... most vagy soha.
Az átalakulás valóban drasztikus gyorsasággal kezdődött meg. A ruhák alatt a kábelek, a fém, a fekete szövet őrült sebességgel alakult át csontokká, izmokká, bőrszövetté... a jelenséget kísérő ropogó, kaparó, törésszerű hangok kísértetiesek voltak. Főleg, mikor maga a sisak deformálódott el... és változott meg a formája.. a színe... Le is kellett hajtania a fejét, egy pillanatra olyan éles fájdalommal élte meg az átváltozásnak ezt a részét.... De végül sikerült.
Szép, hosszú, barna hullámos haja lett, barna szemei, férfiasan szögletes álla, egy kis borosta. Az új testben úgy nézett ki, mint egy 26 éves ember. Az életfunkció megindulása kellemetlenül hatott... az első légvétel szúrón hideg, az első szívverés mélyen nyilalló, a szemébe sütő első napsugarak pedig különösen égetőek. Könnyezett is tőle. Megtörölte az arcát. Hirtelen egy rakás új érzés zúdult rá, amiket nehezen tudott feldolgozni. Zihált... és félt. Már nem tudta felmérni az állapotát. Nem tudta, hogy pontosan mi is történik vele, és ez némileg aggasztotta. Elemelte kezeit az arca elől, és a földre meredt. Belemarkolt a fűbe. Eleinte ijesztően halványnak tűnt a látványa a könnyektől, de ahogy kitisztult a kép, különösen tisztának és zöldnek látta. Sóhajtott.... most tudatosult benne igazán, hogy él. Különös alázattal meghajolt, homlokával érintve a földet. Hálás volt a földnek és az égnek...
Már késő délután fele járt. Deen teljes díszben ácsorgott a verandán. A többiek ott voltak körülötte, állati alakban, szétszórva... mint valami nagy család. Ags-on is rajta volt kivételesen az indián lepel- bár kevésbé díszes, mint húgáé. Odaszólt neki:
-Mi tart ilyen sokáig? Testvére sóhajtott:
-Nem tudom... de már rég vissza kellett volna érnie. Reggel ment el, még az első órákban.
-Biztos sokáig hezitált- jegyezte meg Phillie.
-Ha így van, akkor viszont jobb, ha mihamarabb végez- mondta Renato az égre pillantva- ha lemegy a nap, akkor sokkal kevesebb energiához jut.
Alig, hogy végigmondta, valami megmozdult a fák között. Mind izgatottan odakapták a fejüket. Az alak a szürkületben lassan rajzolódott ki, ahogy egyre közelebb és közelebb került. Az új Manu... maga a hús és vér. Bár még mindig kissé sápadtan. Ez az egész nap is épphogy elég volt, hogy megbirkózzon az új helyzettel. De ahogy meglátta a kis csapatot, érezte, hogy valami rendkívüli melegség árasztja el, jólesően elöntve az arcát és a mellkasát. Elmosolyodott. Egy pillanatra meg is állt, pár méterre tőlük. Más volt most a barátaira tekintenie, és ennek élményétől a földbe gyökerezett a lába. A zoolook-ok pedig elképedtek a látványtól. Ámulatba ejtette őket, hogy a kíváncsi és szeretetre méltó mechának sikerült véghez vinnie olyan átváltozást, amit a magukfajta félállatok az évezredek során soha nem tapasztaltak. Kita bátorkodott is rákérdezni:
-Manu?
-Igen- a férfi szelíden elmosolyodott- én vagyok az...
Ez a néhány szó elég volt arra, hogy a zoolook-ok azonnal lerohanják. Ahányan voltak, annyi felől ölelték nagy üdvrivalgás közepette. Hirtelen Manu azt se tudta mit csináljon. Kénytelen volt hagynia magát sodródnia az árral, átadnia magát az élménynek. Az egész teljesen feltöltötte érzelmileg. A nagy örvendezést követően a kis csapat lassan elengedte, majd Maurizio izgatottan kérdezte:
-Nah, és minden rendben? Hogy ment az átalakulás? Manu elmosolyodott:
-Igen, minden rendben. Jól vagyok- elgondolkozott, majd a kezére meredt- bár... azt hiszem, nem egészen sikerült tökéletesre. Cez azonnal odalibbent hozzá:
-Ez az én dolgom- mondta, és megfogta a kezét. Közben csacsogott. Mint denevér, ultrahangokkal tájékozott. És mivel alapból is nagyon jól értett az orvosláshoz, így alaposan fel tudta mérni a helyzetet. Elindult a bal kezétől... a középső- és a mutatóujjak percei fémek maradtak, amiket egy vékony kábel kapcsolt össze. Ahogy haladt tovább, felfedezte, hogy a karban, az izmok közt két kábel megy tovább a kéztől... egész a gerincig. Az egyik csigolyához kapcsolódott... akárcsak a másik oldalról is két másik, ugyanolyan fémkábel. Itt Casey megállt. Csacsogott egy ideig, majd végighúzta az ujját a csatlakozási ponton:
-Ez nem fáj? Manu a fejét csóválta:
-Egyáltalán nem- majd félig ránézett- miért?
-Meglehetősen furcsa- magyarázta a denevér- itt a két anyag nem tér el élesen egymástól, hanem egy furcsa átmenetet alkot... valami a fém és a kálciumos szén között. Igazán érdekes... Majd folytatta a vizsgálatot, végigment a jobb karon, majd a kézen. Tökéletes szimmetriában folytatódott a kábel és a középső- valamint a mutatóujj perceinek fémes kipótlásával. A srácra nézett:
-Valóban maradt benned fém az előző testedből. De ne aggódj, egyáltalán nem veszélyes. Tökéletesen illeszkednek és alkalmazkodnak az új testedhez. Manu felszabadultan elmosolyodott:
-Remek... megnyugodtam.
Deen odalépett hozzá:
-Viszont nekünk nem volt alkalmunk kifejezni a köszönetünket. Jó ideje velünk élsz, és kimondhatatlan számukra az élmény, hogy találkozhattunk Garutea lakóival és leszármazottjaival. Ha te nem vagy, akkor a távoli testvéreinket soha nem láthattuk volna. Így aztán úgy határoztunk, hogy törzsünk tagjává fogadunk. E szavaknál Ags egy ugyanolyan indián leplet terített Manura, mint amilyen neki is volt. Deen pedig folytatta:
-E mellé, miután egyben ember is vagy, szeretnénk megajándékozni az Emanuel névvel. Ez héberül van... azt jelenti, "köztünk az isten". Manu kissé zavarba jött:
-Ezt nem fogadhatom el- mondta halkan- nem vagyok hozzá méltó. A vörös macska elmosolyodott:
-Egy másik bolygóról jöttél... az égből. Igenis, illik hozzád ez a név.
-És hogy teljes legyen a kép- tette hozzá Ags- szeretnénk, ha hozzá elfogadnád az Agosto családnevet. A srác teljesen ledöbbent:
-Agosto?- nézett a testvérpárra- mint ti? Darko bólintott:
-Igen. Testvérünké fogadunk. Manu ezekre a szavakra nem talált választ. Szorosan megölelte a testvérpárt... Most különlegesen más volt. Úgy érezte, hogy ők hárman valami bizalmas, és mély titkon osztoznak... és ez az érzés olyan mélyen érintette hogy elszorult a torka. Milyen kétoldalú érzet... egyszerre kellemes, és furcsán fájdalmas. És végre... mióta tudata van, most tudta legelőször kimondani azt, amit eddig részben fizikai, részben érzelmi akadályai miatt nem volt képes:
-Szeretlek titeket....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése